Személy szerint kedvenc évszakom, szeretek gyönyörködni a fák sárguló és vöröslő leveleiben, amik aztán mindent beborítanak az udvarban. De még mindig kellemesebb időtöltés leveleket seperni, mint havat lapátolni. :D

Most csak lekerekített sarkú képeket készítettem, a következő napokban majd kör alakúak is lesznek, kommentben írhattok témákat (az őszin belül), hogy még milyeneket szeretnétek látni.

Illetve létrehoztam egy galériát GPortálon belül, majd az avatarok elrendezését és elérhetőségét is kicsit átrendezem, hogy jobban átlátható legyen, ne csak ömlesztve legyenek a képek. :)

További őszi profilképekért kattints erre a linkre!

Törökülésben ülök a kanapén és élvezem a mezét (török előétel), amit John vásárolt vacsorára, leplezetlen örömmel. Őrületes, milyen figyelmes ez a fickó. Ő is lefürdött és átöltözött, és most kényelmesen letelepedtünk a nappaliban. Rágcsálom az ízletes sajttekercset és a zöldséggel, hússal töltött süteményeket, közben a szerencsétlenségemről társalgunk, életünkről és érdeklődési köreinkről. Jó így megismerni egymást, az egyetem falain kívül. Amikor beszélek neki Amiráról, feltűnik az is, hogy szereti a lovakat.

"Milyen bájos, jó lehet találkozni egy ilyen hercegnővel." - mondja álmodozva.

"Köszönöm a bókot!" - ugratom - "De én egy ember lánya vagyok."

"A kancáról beszéltem! Ööö... de persze, te sem vagy rossz." - teszi hozzá gyorsan. "Úgy értem, a vad arab telivér megbízott benned. Ez ritka, annyira büszke, hogy nehéz megszelídíteni. Tudod, milyen legendáról szoktam mesélni az egyiptomi lovasok? Allah egy szélviharral teremtette a lovat. S a szél urának, fiának adta és azt mondta neki: "Ülj fel a hátára, és ízleld meg az élvezetet, a gyönyörök várnak rád a Paradicsomban.

"Amira a szél lánya és a Hold hercegnője. Szeretném őt újra látni!"

Elkalandozva a tündérmesékben pár percig csendben maradtunk. Meg szeretném kérdezni tőle, hogy lenne-e kedve a hétvégét velem és a szüleimmel tölteni. Megmutathatnám neki az oázist és az apám madárrezervátumát, mehetnénk gyalog, csónakkal vagy akár lóháton is. De nem tudom rávenni magam, vagy mégis, ki tudja... de el kellene viselnem a nevetséges madárneveket John előtt, mint a "csibém", "galambom". Csend lebeg felettünk, amikor egyszer csak John a homlokára csap és átmegy az íróasztalához, majd kihúz egy fiókot. Elővesz egy régi mobiltelefont és a kezembe nyomja. 

"Ez az enyém volt, de már nincs szükségem rá. Ha szeretnéd... Azt mondtad, hogy a SIM kártyát sikerült megmenteni  a baleset után."

"Igen, a nadrágomban kell lennie, megyek és meg is nézem. Ez igazán kedves tőled!" - Mikor visszaértem a fürdőszobából, furcsa képet vághattam, mert John aggódva néz rám.

"Mi az, nem találtad meg?"

"De igen, és megtaláltam ezt is, szinte már el is feledkeztem róla, s átnyújtottam neki a fém háromszöget, amelyet a kobra festett szemei alatt találtam és betettem a farmerem zsebébe. Mit gondolsz, mi lehet ez?"

John megtörli a kezét, feláll és odajön hozzám. A lámba felé tartja a fém háromszöget ujjai között, s meglepetten ráncolja homlokát.

"Észrevetted a belevésett jeleket?"

Azonnal elfejtettük a vacsorát, amint a rejtélyes háromszöggel kezdtünk foglalkozni. John csinált egy kis helyet az asztalán, és egy megvilágított, műanyag fóliával borított tálcára helyezi a háromszöget. Kerít nekem egy másik széket és a kezembe nyom egy ecsetet. Felveszem a háromszöget, amire némi por és színes festékdarabok ülepedtek, de percek alatt megtisztítom a darabot a portól és egyebektől. Finoman tartom a háromszöget és megtisztítom a másik oldalát is. John ezután összegyűjti a törmeléket egy összetekert papírlap segítségével, amiből tölcsért formáz és egy kémcsőbe önti.

"Az egyetemi laborban tudjuk ezeket is elemezni."

Aztán John a tálcára helyezi a háromszöget a vonalzó mellé, és lefényképezi szemből, majd hátulról az okos telefonjával. Felteszi a képeket a számítógépére, és csüggedten bámulja a képernyőt egy ideig, mielőtt megszólalna:

"Törött... sajnálom."

"Tessék?"

"Ez valami nagyobbnak az egyik darabkája csak, ha láthatnám az egészet, talán meg tudnám fejteni, mi van rávésve. Látod, ezeket a geometriai formákat, szimbólumokat görög betűk veszik körül, de így, ebben a formában nem olvasható ki belőlük semmi."

Tudtam, hogy az ókori görögöt kellett volna választanom a hieroglifák tanulmányozása helyett! De legalább egyikünk meg tudná fejteni. Talán nem véletlenül történt így.

"Bocsi, tudod hogy rajongok a fáraókért és mindenért, de a háromszög tetején az nem egy piramis?" 

John virtuóz módjára csapkodja a billentyűzetet, és vadul mozgatja a kurzort. Gízai piramisokról keres képeket, és helyezi a háromszög tetejére a képet.

"Nem. Látod, hogy a háromszög csúcsa pontosan 36°-os? Ez sokkal kisebb, mint a piramisoké. 36°??? Ez nem lehet véletlen. Hacsak nem tévedek hatalmasat...

Uh, túl gyorsan halad hozzám képest... Néhány kattintás az egérrel és John leméri a háromszöget, majd úgy helyezi, hogy egy ötégú csillagot kapjon. Ő egy mágus, vagy csak én vagyok nagyon reménytelen eset geometria terén. Értetlen arckifejezéssel bámulok... azt mondja: "36°... mint a pentagram, Pitagorasz és az aranymetszés. Jelent ez valamit neked?"

"Sajnálom, de sosem voltam túl nagy rajongója a matematikának. Annyit értek, hogy ez a háromszög egy kirakós része, ami egy ötágú csillaghoz tartozik, és megfejthetetlen szimbólumok állnak rajta. Csak a csillag egy darabja van nálunk, és nem hiszem, hogy ott lenne a többi a kobra szemem mögött, a barlangban. Éreztem volna őket. Szóval a többi darab valahol máshol lehet, amíg nem sikerül rekonstruálni a teljes kirakóst, addig nem tudjuk megfejteni, addig a háromszögünk hasznavehetetlen, akár egy zokni a párja nélkül. Te bölcs vagy, nem sejted, hol lehetnek a csillag többi hiányzó darabjai?"

"Nem." - válaszolja a zseni. - "De megpróbálom megtalálni azokat is. Ám nem ígérhetek semmit."

Míg ő a számítógépére összpontosít, én körbejárom a nappalit, végigfuttatom a kezemet a számtalan könyvön, melyek a polcon sorakoznak, élvezem a papír számomra édes illatát. Parfüm, papír, pergamen, papirusz. Tudatalattimban ezeket a szavakat társítottam a tekercshez, amit a barlang belsejébe rejtett üregben fedeztem fel, és aztán Zakariás testvér magával vitte. Bárcsak ott hagyta volna! John meg tudta volna fejteni, mi van ráírva, ha azt vesszük, hogy tud ógörögül, szinte mindent megértett volna! Ez nagyon nyugtalanít, hirtelen vágyat érzek rá, hogy a nagynéném által ismert karamelles kínzás módszerével távolítsam el az összes szőrt a szerzetesről. Az elképzelésen nevetnem kell, John rá is kérdez, mit találok ennyire viccesnek, amikor befejezem, elmagyarázom neki, s ő hozzáfűzi rémülten:

"Karamelles kínzás... Sosem hallottam még ilyen szadista dologról. Ígérd meg, ha valaha is haragszol rám, nem fogsz legyantázni tetőtől talpig!"

Természetesen nem. El sem tudom képzelni, hogy ő valaha is ennyire feldühítene engem. Megérdemli a kegyelmet... de ahogy elképzelem, hogy szinte teljesen meztelenül fekszik előttem, kellemes bizsergést érzek az egész testemben. Gyorsan elhessegetem ezt a képet, ami helytelen és zavaró, inkább arra koncentrálok, amire kell: a tekercsekre. Ha van rá módunk, észrevétlenül ellopjuk őket Zakariás testvértől!

Johnnak a szeme sem rebbent, amikor beszálltam a Simca 1000-be az autópálya szélén, ahol már várt rám. Amikor megláttam a saját tükörképemet az oldalsó tükörben, majdnem elájultam. Hajam sötét és kusza dzsungelhez hasonlított, belegabalyodva némi gyapjú - úgy nézek ki, mint akit épp most exhumáltak, minden idők legrémisztőbb múmiája is lehetnék. Hogy elfelejtsem ezt a rettenetes képet, gyorsan, hadarva elkezdek mesélni a kalandjaimról. De John félbeszakít, azzal az ürüggyel, hogy majd mindent elmesélek később, ha megnyugodtam. ÉS közölte, hogy természetesen értesítette a régészeket is távollétem mögöttes okairól, és távollétemben kölcsönkérte egy másik tanuló mászófelszerelését. Azt akarja, hogy visszamenjünk megkeresni a robogó maradványait és megpróbálja helyretenni.

"Szörnyen érzem magam a baleseted miatt, Leyla, nem kellett volna megbütykölnöm a robogót..."

Habár mondtam neki többször is, hogy az én hibám volt, eddig soha nem mentem rá az autópályára, John ragaszkodik a maga igazához, miszerint ő felelős az egészért. Nos, mivel nem tudom eltántorítani tervétől, megpróbálom visszaidézni és arra irányítani őt, ahol lezuhantam a robogóval. Amikor leparkoltunk az út szélén, bólintottam.

"Ha meghaltál volna, az az én hibám lett volna!"

"Mm... de élek és virulok! Le akarsz jönni velem a robogó után?

"Kizárt, nem hagyom hogy újra veszélynek tedd ki magad!"

Remek! A cserkészfiú egyedül akarja csinálni. Nézem, ahogyan kipakolja felszereléseket, kibiztosítja a szilárd talajon, és elkezd lemászni a sziláról. Először a sisakomat szerzi vissza és azokat a dolgokat, amit a szikla tetején hagytam az esés előtt, majd leér a vízmosás aljára, ahol megtalálja a darabjaira hullott robogót. Megköti a kötelet, lábai szilárdan állnak a talajon, és izmos karjai segítségével felemeli. Wow, lenyűgöző! Csak annyi a dolgom, hogy megragadom a kötelet és húzom felfelé az út szélére, várva a megmentőm visszatérésére, aki segít betenni a robogó darabjait a kocsiba.

Munka közben testünk különbözői részei néhányszor egymáshoz értek, furcsán, kínosan éreztem magam miatta. Borzongás fut le gerincemen, ahogyan belélegzem kölnije illatát. Egyszerűen isteni. Titokban nézem őt, olyan komoly, annyira elkötelezett és annyira... hitelen mindene vonzóvá vált, a kócos és zsíros haja, aminek egy tincse feláll, tengerkék szemei, ahogyan rám néz... most itt és így szeretnék maradni, karjaiba csúszni és...

De ehelyett az utasoldalra sétál és kinyitja nekem az ajtót, mint egy igazi úriember. Oh, abba kell hagynom a fantáziálást! Beugrok a kocsiba és indulhatunk Kairóba. Kissé lehúzom az ablakot, hogy ne fulladjunk meg a belőlem áradó bűztől és úgy teszek, mintha aludnék, így eltitkolhatom, mit érzek iránta. Azt hiszem valóban mély álomba este, amikor kinyitottam a szemem, már a Simca Kairó egyik kis zsákutcájában állt.

John hagyta, hogy felébredjek. Eltűnt a bejárati ajtóban, majd néhány perccel később tért vissza, kedves mosollyal az arcán.

"Már megengedtem neked a vizet, tettem törölközőt és pár tiszta ruhát. A koszos ruháidat pedig, uh... tedd egy műanyag szatyorba. Közben elviszem a robogót a garázsba. A fürdőszoba bal oldalon van, érezd magad otthon. Ígérem, nem foglak zavarni!"

Már tudom is, mit fog Wadiha nénikém mondani, amikor tudomást szerez erről.

"Látod, én megmondtam. Lehetsz egy fiatal, erős és független nő, de néha jó, ha van egy társ, akire tudsz támaszkodni. Biztosra veszem, hogy ő jó fiú. Hívd meg egyszer vacsorára!"

De nem hiszem, hogy sor kerül egy teljes körű kihallgatásra. Legalábbis mostanában nem. Most köszönetet mondok Johnnak és felrohanok a lépcsőn, alig várom, hogy végre lemossam magamról a port és bűzt. Becsuktam magam mögött a bejárati ajtót, egy szép, hangulatos nappaliban találtam magam; kanapé, keleti dohányzóasztal és polcok, tele régészetről szóló könyvekkel és regényekkel. Egy íróasztal az ablak mellett, ez lehet, ahol dolgozik. Néhány könyv van itt, egy high-tech számítógép, nyomtató és szkenner, valamint egy tanulmány régészeti kincsekről: kefék, mini csákány, mérőeszközök, nagyító, jegyzetek és dobozok arzenálja, sziták, kémcsövek, diák, fogók, stb. Szenvedélye irigylésre méltó, még tartogathat izgalmakat. Oké, nem fogom átkutatni a házat - az már durva lenne. Kinyitom az ajtót, mert azt hiszem, hogy az vezet a fürdőszobába, de valójában a hálószobájára nyílik. Gyorsan visszacsukom, teljesen zavarba jöttem, s kinyitom a szomszédos ajtót, ami már tényleg a fürdőszobáé. Elzárom a csapot, s vetek egy pillantást a széken pihenő törölközőre és váltóruhára. Uhh, egy nagy póló és egy hosszú, melegítőnadrág. Micsoda? Egy pillanatig attól féltem, hogy a ruhák, amit találok, a barátnőjéé, de vetek egy pillantást a mosdó felé is, és megnyugszom, csak egy fogkefe és csak egy elektromos borotvát látok. Vállat vonok és csak mosolygok a nevetséges gondolataimon, levetkőzöm és belevetem magam a frissítő fürdővízbe, végre...

Legnagyobb meglepetésemre nem találkoztunk más szerzetesekkel az ebédlő felé vezető úton, de magyarázatot is kaptam rögtön, szinte megvető hangon.

"Testvéreim most összeszedik magukat. A böjt alatt hosszú utat járnak be Húsvétig, közben imádkoznak és sanyargatják magukat, majd Húsvétkor örömmel üdvözöljük a feltámadást... Ezalatt a 40 nap alatt a böjt segít megtisztítani magunkat, könnyít terheinken és segít átértékelni, mi az, ami nélkülözhetetlen az életben."

Bizonyára nem az volt a célja, hogy bűnösnek érezzem magam előtte. Szerencsére egyedül hagy az asztalnál, a boltíves tető felett, meglehetősen egyszerű az ebédlő. Egy tányér, egy pohár és egy kancsó víz van előttem. Befalok egy nagy szelet kenyeret kecskesajttal, amit Zakariás testvér nagylelkűen felajánlott nekem. Oh, ez már jól esik. Most talán érdemes lenne kicsit pihennem. De amikor újra megjelent egy nagy kecskebőr táskával a kezében, és egy sétapálcával a hóna alatt, rájöttem, hogy a pihenésre még várnom kell.

Nem tudom pontosan mi olvasható ki Zakariás testvér szúrós tekintetéből, talán tartozom neki valamivel az ételért cserébe, vagy a felfedezésem miatt ilyen? Nem szeretnék gyalog visszamenni már a barlanghoz, de úgy érzem, nem igazán van választási lehetőségem. Azzal vigasztalom magam, ha mindent elmondok, előbb vége lesz ennek az egésznek és elmehetek innen.

A végtelennek tűnő úton minden másodpercben attól tartok, hogy eltévedek... Érzem Zakariás barát kifürkészhetetlen tekintetét, ami beleégett a retinámba, már nagyon meg szeretnék szabadulni ettől a nyugtalanító érzéstől. Azt hiszem megtaláltam a kiszáradt völgyet, belépek és eltolom magam elől a bokrok ágait, de megbotlom, lecsúszok a fenekemen, s az aljnövényzet állít meg. A Hold hercegnője megjelenik előttem, akár egy isteni jel. A boldogság hulláma fut át rajtam; itt maradnék és órákig tudnám bámulni ezt a gyönyörű teremtést. De durván megragad egy kar felkelésre kényszerítve. A kanca füle lesimul, s fenyegetően közeledik a szerzetes felé, mintha védene engem. 
Zakariás testvér felemeli a sétapálcáját és bokrok felé suhint vele, kiabálva a kancának: "Menj el! Menj el innen!'

Nem úgy tűnik, hogy hajlandó továbbállni a ló, így aztán lehajol, felkap egy követ és teljes erejéből a kanca felé hajítja, aki fájdalmában felnyerít és elmenekül. Őrjítő harag lesz úrrá rajtam, felállok és szembenézek a szerzetessel.

"Hé! Hagyja őt békén, ő nem tett semmit! Meg akarja dobálni kővel, mint valami barbár, vagy mi a fene?"

A szerzetes szemei égtek a gyűlölettől, vérfagyasztó volt. De egy szempillantás alatt megváltoztatta vonásait, mimikáját szinte méltóságteljesnek tetszett. 

"Ez a kóbor ló betör kertjeinkbe, lelegeli növényeinket, amikért oly keményen dolgozunk. Kötelességem elkergetni. Gyerünk, menjünk tovább!"

Dühömet látszólag elfojtom és baktatunk tovább a völgyben. A festett barlang bejárata előtt találjuk magunkat. Zakariás testvér leteszi táskáját a földre, s előhúz belőle egy nagy elemlámpát. Mielőtt becsukja, meglátok benne egy nagy walkie-talkie-hoz hasonlító tárgyat, elképedek. Ez valami műholdas telefon? Hacsak nem én képzelődöm, akkor megengedhette volna, hogy használjam és legalább a családom értesítsem a történtekről. Igaz, a szüleim éppen a huszadik házassági évfordulójukat ünneplik Hawaii-on, és nem nagy baj, ha ők nem tudnak rögtön a balesetről. Olyan gyorsan haladnak az események, nem hiszem el! Nem volt időm megszólalni sem, máris a folyosókon voltunk. Mögötte megyek és követem, sokkal könnyebb feltérképezni újra a barlangot, hogy Zakariás testvér nagy zseblámpájával bevilágítja a barlangot. Csalódottan beletörődöm, hogy nem tudom újra megcsodálni a freskókat, de az irányítás már nem az én kezemben van. Amíg ő újra felfedezi, amit találtam, eltávolodom tőle az úton és a festett kobrát vizsgálom, s bosszankodva tűnődöm, egy örökkévalóságnak tűnik. Aztán kíváncsiságból megsimítom ujjaimmal a festett kígyót. A festmény repedezett, halvány nyomor hagy ujjaim hegyén a festék. Elsősorban a műalkotás részletessége tűnik fel: minden részlet gondosan kimunkált. Felfedezek még néhány finom faragást, a sziklák természetes formáját hangsúlyozzák, 3D hatást elérve. Bordázott, duzzadt nyakrész, finoman faragott méregfogak. Ujjaim feljebb kúsznak a szeméhez, amely annyira hasonlít a szerzetes szemére. Ujjaim hegyével valami másmilyen anyagot érzek a kobra pupillája alatt. Kicsit erősebben megdörzsölöm, s a festék lepattan, felfedve egy kemény lemezt. Megborzongok, s körmeimet használva kaparom le a többi festéket, felszabadítva egy bronz háromszöget, amelynek alapja szabálytalan, mintha letörték volna. Körmeimmel kihúzom a helyéről és farmerem zsebébe csúsztatom, ekkor megjelenik a fénycsóva a lépcső tetején. Zakariás testvér jön lefelé a lépcsőn, fejét rázza, motyogott valamit, nyugtalannak tűnik.

"A legféltettebb titkok a szem elől rejtve maradnak...Mit jelenthet ez? Ezek a dokumentumok megmutatják, hol a kulcs?" 

Anélkül, hogy észrevenne engem, egy digitális kamerát tesz vissza a táskájába, majd egy pár gumikesztyű követi... Mintha kísértetet látott volna, a kijárat felé veszi az irányt, s nekem nincs más választásom, követnem kell őt.

Egy szót sem szólva egymáshoz visszavezet a hegyeken keresztül az aszfaltozott úthoz. nem sokára leint egy szamár húzta kocsit. A sofőr megáll, megcsókolja a szerzetes kezét, aki megáldja őt és arra kéri, hogy vigyen vissza a Sivatagi országúthoz, ahol aztán stoppal tovább mehetek Alexandriába.

"Bi amrak, Abouna, szolgálatára, Atyám."

Zakariás testvér megszorítja vállamat Herkuleshez méltó erővel, és rám szegezi kobra-szerű szemeit.

"A barlang a szerzetesek területén fekszik, és azt szeretném, hogy ne beszélj róla senkinek, amíg imádkozunk és megvizsgáljuk újra a helyet. Add meg az elérhetőséged, s felveszem veled a kapcsolatot, ha eljött az ideje, hogy feltárjuk a felfedezést a tudományok világában. Garantálom, hogy földi dicsőségben részesülsz. De addig..."

Igaz amit mondanak, a látszat néha csal. Még szorosabban fogja a vállamat, ez egyértelműen fenyegetés, de mellette jóindulatúan mosolyog, szemeiből magabiztosság sugárzik, nyakában kereszt lóg. Elégedett mosolyra húzódik foghíjas szája. Nagyot nyelek és gyorsan felmászom a szekér hátuljára, ami tele van frissen nyírt gyapjúval és csepegő lanolinnal. Pólóm gallérját az orrom elé tartom, hogy megállítsam a gyapjúból áradó szörnyű bűzt, de a meggyötört állatok verejtékének szaga áthatol a lenge pólón. A kocsi meglehetősen döcög az úton, így hát összegömbölyödök, mint egy labda és eleresztem könnyeim, a fáradtság és csalódottság megtette hatását. Elvesztettem a telefonom és a robogóm, egy pszichopata szerzetes pedig megakadályozott a felfedezésemben, és soha többé nem fogom látni a Hold hercegnőjét, Amirát... soha többé...

Az orrfacsaró bűz ellenére álomba merültem a puha gyapjú közt. A kocsis széles mosollyal kopogtat a fejemen, hogy keljek fel, és megmutatja a sávot, ami a Sivatagi országútra vezet. Melegen megköszönöm neki, és megpróbálok leszállni, izmaim harcolnak a fájdalommal. Azt hiszem, most nem akarok kollégáimhoz csatlakozni az alexandriai ásatási helyszínen. Csak meg szeretnék fürdeni, hogy megszabaduljak ettől a bűztől, ami egészen beleivódott a hajamba és ruhámba, majd szeretném teletömni magamat "édes csókokkal". Kölcsönkérem az első autós mobiltelefonját, akivel találkozom az úton és felhívom Johnt, hogy megmentsen. Vannak az életben olyan időszakok, amikor el kell vetnem elveimet, most az egyszer hajlandó vagyok elfogadni a Sármos Herceg segítségét.

A bemutató előnézeti képe:

A bemutató kódja, amit ki kell másolnod, majd beillesztened profiloldaladra HTML módban:

A bemutató nyertese nem más, mint Kata12, a 20-as sorszámmal! Gratulálok Kata12, privát üzenetben megbeszéljük a továbbiakat. :)

***

Sziasztok,
úgy döntöttem, hogy kisorsolom ezt a bemutatót, aminek már hosszú ideje nem akadt gazdája. Talán a túlzott egyszerűsége miatt, de ha valakinek mégis megtetszett és szeretné a nevével ellátva használatba venni, akkor írja meg Howrse-os nicknevét kommentben. S a jelentkezők közül sorsolással eldől, kié lesz majd. :)

Jelentkezni aug. 28. éjfélig lehet.

Lassan kezdek mászni a hegygerinc felfelé, amikor ismerős hang töri meg a csendet a sziklás hegyek közt, amelyet eddig csak apró ízeltlábúak és döngicsélő rovarok tarkítottak. Mozdulatlanul állok és körülnézek, egy fehér árnyék után kutatva, de nem látok semmit az akác fürtjein és a sziklaszirten kívül. Újra dúdolni kezdem az altatódalt, annak reményében, hogy ez majd előcsalogatja a kancát. Megint hallom az ismerősen csengő hangot. A hang forrása felé veszem az irányt, ügyelve a legapróbb kövek mozgására is a lábam alatt, az utolsó bokorban hirtelen megzördült valami. Türelmem meghozta gyümölcsét, már tisztán látom őt, bár félig elrejti egy sziklatömb. Mintha várt volna rám, mintha tudta volna, hogy eljövök, Amira, én hercegnőm. Megrázva magát tesz néhány lépést oldalra, s azt veszem észre, hogy bal hátsó lábára sántít egy kicsit. Úgy döntök, nem mozdulok, adok neki egy kis időt, hogy elnyerhessem bizalmát. Habozik, megpördül, majd pár lépést hátrál, de a lágy dallam felbátorítja, centiről-centire közelebb jön. Lehunyom a szemem. Most már nagyon közel van hozzám. Fújtatása csiklandozza a kinyújtott tenyeremet. Ahogyan szimatol, érzem az orra hegyén lévő bajuszszálakat. Hátralép, majd újra közelebb merészkedik. Áúú! Rágcsálja a hajam és szét is túrta a kontyomat. Küzdök, hogy meg ne mozduljak, amíg a nyakamnál szimatol. Um, azt hiszem lenyalta az édes szirupot a pólómról, igyekszem nem mozgolódni, annak ellenére, hogy igazán csiklandós. Lassan, fokozatosan kinyitom a szemem, s találkozik tekintetünk, szeme kíváncsian vizsgálódik. Lassan a nyakára teszem a kezem és gyengéden simogatom, a pofáját, üstökét és az orrát. Lehajtja nyakát, és hirtelen, sértődötten nekem tolja a fejét. Ideges, a szeme sarkából figyel engem és egy lépést hátrál, fejét az égnek szegezi. 

"Nem akarlak bántani, Amira, Hold hercegnője. Gyere ide." - mondom neki, s újra kinyújtom a tenyerem. Látom, hogy tétovázik, egy pillanat múlva megrázza fejét, majd elindul felém és újra megengedi, hogy megsimogassam. 

"Jól esik, ugye? Ügyes ló vagy." - suttogom a nyakát simogatva.

Apránként haladva végighúzom ujjaim a hátán, oldalán, majd egyik kezem megpihen a farán, a másik kezemmel lefelé haladok bal hátsó lábán, majdnem egészen le a patájáig. Nem érzek semmiféle sebet vagy duzzanatot, amíg meg nem érintem csüdjét, az érintésemtől meghajlítja lábát és próbálja elhúzni tőlem. Újra bátorítom., hogy jöjjön vissza, kedves szavakkal hízelgek neki, amíg meghajlítja térdét, és engedi, hogy felemeljem a patáját. Néhány kísérlet után már hagyja, hogy csüdje a tenyeremben pihenjen. Úgy nézem, még sosem volt megpatkolva, talán egy éles kő ágyazódott be a talpába. Sikerül óvatosan kihúzni. A kanca meglepetésében rúg egyet, kiszabadította kezemből a patáját. Egyszeriben vágtázni kezd körbe-körbe, majd ügetésben megy még pár kört, meglepte, hogy bicegés nélkül is tökéletesen tud járni. Visszatér és belefújtat a nyakamba, megsimogatom, boldog vagyok, hogy sikerült segítenem neki. Ezután újra a fák felé üget, és megfordul, mintha csak engem hívna, hogy kövessem. Előrement és várt, míg utolérem, amíg el nem hagytuk a fákat és sziklákat, úgy látszik, ez az ő területe. Aztán mögöttem jött és tolt előre, hogy gyorsabb haladásra bírjon. Miután áthaladtunk a tamariszkusz ágaiból álló akadályon, ott találtam magam a sivatag szélén, mindenhol homok és kisebb sziklák. Buzdítom, hogy jöjjön velem tovább az úton, de ő csak dobálja a fejét és hátrál. Egy szempillantás alatt felágaskodik, mintha elköszönne, s visszaügetett a territóriumára. Nehéz szívvel nézek utána, míg el nem tűnik a szemem elől. Nagyot sóhajtok. Kíváncsi vagyok, miért vezetett el engem idáig, hogy aztán most itt hagyjon. Visszafordulok, az út felé, s felkiáltok meglepetésemben, amikor észreveszem az emberek nyomait a messze elterülő sivatagban. Ez az a völgy lesz, ahol a kolostorok vannak! 

Emlékszem Maroun nagybácsikám szavaira, Wadiha nénikém férje, ő mesélt az itt lévő kopt kolostorokról. A rómaiak elől keresztények ezrei menekültek ide a harmadik és negyedik században menedéket keresve, itt a Wadi el Natrun-ban, köztük Mári és József is a kis Jézussal, akiket Heródes király katonái üldöztek, mielőtt folytatták volna útjukat Kairóba. Ez a völgy a keresztény szerzetesek bölcsője lett, és a sivatagi barlangokban húzódtak meg és élték túl az oázisok szűkös élelem-forrásainak köszönhetően. Utána kolostorokat építettek, s vallásukat titokban gyakorolták. Számos járvány söpört végig, egészen a 14. századi pestis járványig, de a kolostorok erősek voltak, kitartottak. Mára csak négy működik aktívan, és közel 200 szerzetes él itt, az Ószövetség tanait követő remeték, és jönnek ide meditálni, imádkozni is a sivatagba. Keletről nyugatra fekszik a Saint Macarius (Abu Maqar), Saint Bishoy, és a Syrian Monastery (Deir el-Suryan). Ezek néhány mérföldre találhatóak egymástól, de mindegyik kolostor önellátó, körülöttük várfal áll, ami megvédte őket a középkorban a beduinok támadásától. 

Átvágok a sziklákkal tarkított okker színű homokos vidéken, mér csak ez választ el engem a legközelebbi kolostortól. Majd elérek valamiféle apró faluba, ahol sáról épített házak állnak kis kertekkel. Szűk utcáin sétálok, amely elvezet a kolostor bejáratához, ahol teljes csend uralkodik. Egy pillanatig hezitálok, mielőtt tovább haladnék az elhagyatott, pálmafákkal szegélyezett udvarba. Hogy-hogy nincs jele életnek? Várjunk csak! Ha jól emlékszem, a szerzetesek, amikor éppen nem vallásukat gyakorolják, akkor idejüket munkával töltik, például szőnyeget szőnek vagy kosarat fonnak, olívaolajat sajtolnak, konyhakertjükben tevékenykednek és egyéb feladataikat látják el. Talán mindannyian a nap közepén imádkoznak és rosszkor jöttem. De találnom kell valakit, aki segíthet nekem!

Tovább sétálok az udvarra, s kiszúrok öt kápolnát. az egyik ilyen építmény különösen felhívta a figyelmem. Elragadott az építészet egyszerűsége, szépsége, a maga nem túl magas, kerek kupoláival, boltíveivel - visszafogott megjelenést kölcsönöz neki, színe ugyanolyan, mint a sivatagi homoké. Belépek egy nyitott faajtón a félhomályban úszó helyiségbe, csak apró fénysugarak hatolnak át a falak és boltozatok repedésein. Gönörködöm a kerek falakban és a mennyezeti freskókban. Bár nem vagyok vallásos, de hatalmas spirituális erőket érzek ezen a helyen...

Ekkor veszem észre egy férfi poros szandáljait a bejárat mellett. Ebből arra következtetek, hogy a helyi szokás szerint le kell vennem a cipőmet, és mezítláb kell mennem hátra, a templom felé a gyülekezethez. Lábamnál felfedezek egy nagy kőoltárt is, feketén feküdt a földön. Valahol itt kell lennie a szerzetesnek, akihez a szandálok tartoznak. Letérdelt  majd lehajolt teljesen a hideg padlóra az első keresztények szokása szerint. Nem jut eszembe más, ez a póz nagyon hasonlít a muszlimokéra, amikor imádkoznak. Nem akarom megzavarni, tőle néhány méterre megállok, és várom, hogy felkeljen. S ebben a pillanatban éhes gyomrom úgy döntött nem bírja tovább, gyomrom kellemetlenül hangzó korgása törte meg a csendet a templomban, szegény szerzetes igazán ledöbbent. Annyira szégyellem magam, nem tudom most mit mondjak, mit csináljak. 

"El... elnézést, Abouna, én nem akartam megzavarni..."

A szerzetes kinyújtózik, feláll és keresztet vet az oltár előtt, amelyen egy nagy kopt kereszt és ikonok állnak, majd lassan közeledik felém. Hosszú fekete köpenyéből, és sűrű, fekete szakállából és bozontos szemöldökéből nem látszik túl sok ebben a sötétségben, csak zöld szemei világítanak buzgón. 

"A Saint Bishoy kolostort tilos Böjt idején látogatni. Nem láttad a táblát a bejáratnál?"

Kutyául érzem magam, mintha feltettek volna nekem egy kérdést az iskolában, és én nem tanultam meg a leckét... könnyeimmel küszködve  motyogok: 

"Én... csak..."

A szerzetes a fejét rázza és biccent egyet a kijárat felé. 

"Kikísérlek. Meg kell várnod a Nagyböjt végét, mielőtt visszatérnél."

"De atya, balesetet szenvedtem a robogómmal, és mérföldeket gyalogoltam, nem is aludtam - találtam egy barlangot egyiptomi istenek festményeivel és hieroglifákkal, amik hihetetlenül régiek lehetnek, régi kéziratok is vannak. S meg kell mondanom az egyetemnek, hogy eltörtem a telefonom."

Szavaimra a szerzetes megállt, megfordult és nekem szegezte furcsán zöld, aranybarna foltokkal tarkított tekintetét.

"Még nem mondtad senki másnak?"

Megrázom a fejem, gyomrom ismét korog, a lábaim szinte összerogynak alattam. A szerzetes a segítségemre siet, megragadja a könyököm és segít járni.

"Zakariás testvér vagyok. Elviszlek a refektóriumba, ott kaphatsz valamit enni, de itt nincsenek telefonok. Majd elmagyarázod nekem, mit fedeztél fel, de csak nekem, egyedül."

Hagytam, hogy magával vigyen, túl gyenge voltam gondolkodni. És túl gyenge ahhoz, hogy elűzzem a kobra fenyegető szemeinek képét, amelyek olyannyira hasonlítottak Zakariás testvér szemeire.

Szép estét,
máris itt vagyok az eredményekkel. :D Rengeteg helyes megfejtő volt, szám szerint 84, tehát mégsem sikerült túl nehézre a feladványok többsége, ha valakinek mégsem sikerült megoldania, akkor van mellékelve egy megoldókulcs is, mi lett volna a jelszó. :)

Első körben az első 3, leggyorsabb és legügyesebb megfejtőt jutalmazom, akik nem mások, mint:

I. helyezett: Lovak!
II. helyezett: bambivagyok
III. helyezett: minaharnet

Valamint kisorsolásra kerültek (az utánuk lévő szám a sorszámuk):

Poszeidón csomagot nyertek: Erebor (34) | sára3 (72) | Kitti0003 (79)
unikornis csikót nyertek: Express (52) | Diuskaleo (77) | Klau1997 (13)
egyedi bemutatót nyertek: rubitoskák (84) | mandli (22)

Megoldókulcs a rejtvényekhez

Pár vélemény, amit írtatok a játékról:
"Nagyon élveztem ezt az egész játékot :) A pompás lovakkal egy kicsit meggyűlt a bajom, de csak sikerült végül :D"
"Nekem nagyon tetszett, jó volt kicsit kutakodni a játékban, de az én 843 napommal a felét fejből is meg lehetett oldani :D A pompás totó tetszett a legjobban :))"
"Sikerült, megcsináltam. :) Kb 20-30 perces muri volt, de azért tetszett :) Kár, hogy csak most fedeztem fel a játékot, gyorsabb is lehettem volna ^^ Köszi a lehetőséget!"
"Hát húzós volt! Mondjuk nem is a nyereményekre hajtottam, mert arról már szerintem lecsúsztam! :P Inkább csak a kíváncsiság vezérelt, hogy meg tudom-e csinálni az éjszaka közepén! Végül örülök, hogy sikerült! "
"Hú,hát nekem kb. egy olyan 30-40 perc kellett :D Kellemes időtöltés volt az biztos :)"
"Én a második feladatnál szinte vért izzadtam xD."
"Kéész ^^ Hát a 2. feladat után volt egy kis technikai zűr,ezért jóval később lettem kész,de amúgy jó volt. :)"
"Nagyon klassz volt, igaz nehéz volt de, nagyon jó és remélem legközelebb is lesz ilyen gondolkodtató feladatok. :)"

Hivatalosan megérte az oldal a második hónapját is, kicsit összegezve az eddig történteket: :D

Mit sikerült összehozni vajon 2 hónap alatt?
Eddig elkészült bemutatók összesen: 95 db
• széles profiloldal: 35 db
• keskeny profiloldal: 41 db
• lovarda-profil: 8 db
• tenyésztőcsapat-profil: 11 db
Eddig elkészült személyre szóló avatarok: több, mint 200 db - de ez az opció halálra ítéltetett
Eddig elkészült sima avatarok: 77 db
Legforgalmasabb nap: augusztus 12. - 594 látogatóval
Összes látogató 2 hónap alatt: kb. 20.000 

Természetfeletti fénysugár hatol át a szikla boltozatának repedésein, megvilágítva a mozdulatlan kobrát. Egy szinttel sem ment lejjebb! Megrázom a fejem, hogy elűzzem ezt a szédítő, értetlenség érzését - hogy mindez a szemem láttára zajlik, furcsa jelenség. Szinte hipnotizál a jelenet, nézem ahogyan a fény intenzitása egyre csökken a kígyó testét elérve, narancssárgává válik, majd sárgává és egyre csak halványul, a kobra végül összeesik a megnyugtató félhomályban... A lábaim hirtelen kicsúsztak alólam, és azon kaptam magam, hogy a lépcsőn ülök, lenyűgözve az imént látottaktól. Ennek a fénysugárnak az új napfelkeltét kell jelentenie, a kobra pedig csak a sziklára mázolt rézkarc. De hogyan képes egy festmény ilyen élethű benyomást kelteni, és elhitetni velem, hogy ez az állat élő? A művész, aki festette, valószínűleg ismerte a fényjelenséget és tudatosan használta üzenete közvetítésére ezt a módot, ha bárki elhalad itt a lépcsőházban... De hogyan és miért pont egy kígyó?

Ledobtam a cserépdarabot, ami már értékét vesztette, hiszen nincs veszély, lassan közelítek az ártalmatlan kígyó felé. Ebben a monoteista vallásban a kígyót a gonosszal azonosítják. Gondoljunk csak Ádámra és Évára, amikor engedtek a kígyó kísértésének... Más megközelítésből a kígyó a halhatatlanságot jelképezi, a végtelenséget, azokat az erőket, amik az élethez szükségesek... Az ősi görögök uroborosz szimbóluma a saját farkát bekebelező kígyó, amely az állandó megújulás és önmegtermékenyítés jelképe volt. Az egyiptomiak Uraeus-t tisztelték, szent kobraként emlegették, a fáraók védelmezőjeként. Ahogyan a gazdák is, a kígyók megszabadították őket az egerektől és egyéb kártevőktől. Az üzenet nem egyértelmű számomra. De hogyan jöhetnék rá? Ahogyan állok szemben a kobrával, fenyegető zöld- és arany színekben pompázó szemei előtt, ez az egyiptomi legenda annyira megrémített engem, visszatértek gyermeki félelmeim. A gonosz kígyó legendája, a világrend ellen lázadó erők mestere, a rettegett Apophis...

Apophis, a hatalmas kígyóisten minden egyes reggel támadást indított Ré napisten égi hajójával szemben, annak reményében, hogy majd megakadályozza céljának elérését. Ízisz összes mágikus erejét felhasználta, hogy Apophis érzékeinek megkárosításához, ezzel akarta megzavarni. Ré macskája, Bastet szeletekre vágta egy hatalmas késsel. Széth szigonyokkal támadta őt. Ré oldala győzött, a horizontot pedig vörösre színezte a kígyó vére. Így Apophis soha többé nem harcolt. Délben kiitta a folyóból az összes vizet, hogy megfékezze a napisten konvoját. De Ré és követői arra kényszerítik, hogy hányja vissza az összes vizet a mederbe, majd éjjel a kígyó vére ismét vörösre színezte az eget nyugaton.

Azt hiszem, egy általános üzenet rejlik a fáraók idejéből származó legenda mögött. Apophist folyamatosan legyőzték, de soha nem semmisült meg teljesen, még most is az univerzum részét kell képeznie. Ez emlékeztet minket a törékeny világrendre, a rendet fenn kell tartani, különben eluralkodik a káosz. Oh, kezdek kicsit filozofikussá válni, én nem ilyen vagyok! Mindenesetre megnyugtat, ahogyan képzeletemben Ré visszaküldi Apophist a sötétségbe. Félhomály van, sápadt fény szivárog át a barlang repedésein. Úgy döntök, visszamászok a lépcsőn, és elhagyom a menedéket. Nyugtalanságom visszatér, mint amikor nagynénikém, Wadiha szépségszalonjában zárórakor fényezem a padlót - tisztelem a régészeti elveket. Amikor a "főnökök" jönnek megvizsgálni a felfedezésem, a helynek majdnem olyan állapotban kell lennie, mint amikor először beléptem ide. Megpróbálom visszatenni a függönyt.

Emlékszem, hogy amikor letéptem a függönyt, néhány kő szétszóródott a földön. Akkor még csak a kobrára tudtam gondolni, arra nem, hogy ezt majd vissza is kell tennem. Egy közelebbi pillantást vetek a töredékre, ami még ott lógott eredeti helyén, hogy megérthessem, hogy sikerült felfüggeszteniük. Ugyanakkor kezemet végigfuttatom a bejárat feletti sziklafalon, mintha barázdák lennének belevájva, amik a függönyt tartották, és szögek álltak ki a sziklából és kalapáccsal egy deszkába voltak hajlítva. Hé, ez úgy néz ki, mint ami boltív alatt lógott. A kezemet a függöny alá csúsztatom, s közben felfedezek egy kőbe faragott kis fülkét. Ha szerencsém van, megtalálom a sânkhs által használt 3 eszközt: a fakalapácsot, a rézből készült vésőt és a csiszolókövet. Lábujjhegyre állok és körbetapogatózom a fülkében. 

De gyorsan rájövök, hogy a szövetnek, amit találtam itt, nem veszem sok hasznát a véséshez. Csalódott vagyok, de kíváncsiságból mégis kihúzom a résből. Jaj nekem! Ez egy pergamen tekercs, a szélei már kopottak. Tisztában vagyok vele, hogy ezt az anyagot nagy gonddal kell kezelni, először be kell nedvesíteni és kiegyenesíteni, de túl izgatott vagyok és máris kitekerem a ropogós lapot. Az első halvány betűk görögnek néznek ki, pontosabban ógörögök. A fenébe, miért nem görögül tanultam a hieroglifák olvasása helyett! Nincs nagy gond, ráhagyom a szakértőkre. Vonakodva visszateszem a tekercset a résbe, lehajtom a függönyt és elhagyom a barlangot. Még egy utolsó pillantást vetek Ré napistenre, remélve, hogy megvilágítja előttem az utat.

Azon az úton megyek vissza, amelyről jöttem. Először állva, majd négykézlábra ereszkedve, majd csúsztam, mint egy kígyó, utánozva a csecsemő-gyermek-felnőtt sorozatot, csak fordítva...

Végre elhagyom a barlang folyosóit, és még egyszer felállok, s köszönt engem a győzedelmeskedő hajnal. Mélyeket lélegeztem az ébredező völgyben. A nyomasztó sötét járatok után gyönyörködhettem a mindenféle színárnyalatban pompázó völgyben: homok, okker, sziklák és levelek sokasága. Felnézek a fényben úszó hegygerincekre, látszik köztük a felkelő Nap. Muszáj elég erősnek lennem, hogy megmásszam, legalább legyen ötletem, hol lehetek most. Meg kell találnom az utat, amely elhalad a még mindig működő kopt kolostorok mellett. Egyszer megtalálom a módját, hogyan lépjek kapcsolatba az alexandriai régészcsoporttal, már aggódhatnak, mi történt a gyakornokkal. Majd elmegyek az egyetemre és elmondom az archeológia professzoromnak, mit fedeztem fel. Ők biztosan tudják, hogy melyik nemzeti régészeket értesítsék. Beszélnem kell a történelmi helyszín megóvása érdekében mindkét leleplezésről. És megkérem Johnt, hogy jöjjön el értem az ósdi Simcajával. És talán egy jószívű szerzetes útközben felajánl nekem egy kis élelmet.