Úgy érzem magam, mint Howard Carter 1922 november 22.én. Legszívesebben kétségbeesetten sikítoznék. A Királyok Völgyében végzett rengeteg sikertelen ásatás után az utolsó szezonban az ásatások idő előtt véget értek anyagi okok miatt. Mindaddig, amíg hirtelen egy földműves kiabálni kezdett, mintha megszállta volna Sha, a rettegett sakálfejű démon. A paraszt csak megütött egy kőtömböt, letérdelt, megtisztította a homoktól a sima blokkot, hogy felfedje a második tömböt... Ezek a lépcsőfokok vezettek az érintetlenül álló Tutanhamon örök nyughelyéhez, arany szarkofágjához és pompás, sértetlen kincseihez.

Hmm... Kétlem, hogy az én felfedezésem eredményei annyira mesések lesznek, hogy kiállítják a kairói Egyptian Museumba, a Metropolitan Museum of Art-ban New York-ban, a londoni British Museumban vagy a Párizsban található Louvre-ban. Ez  a kis barlang egy öreg paraszt, vagy pásztor menedéke lehetett, a spártai bútorokból és a berendezésből ítélve. A nádból szőtt matrac porrá foszlott, a faajtó szétesett, amikor megtoltam, és egy cserépedény, amely eltört, amikor véletlenül belerúgtam. Olyan hülyének érzem magam miatta! Csalódottan sóhajtok egy akkorát, mint a Kheopsz piramis, s lelököm a törmeléket a korsóról és a fadarabokról a lábammal a sziklafal mellé. Mosolyra fakaszt a gondolat, hogy ha egy újabb Indiana Leyla Jones felfedezi ezt a barlangot egy napon, ő legalább ne botoljon meg a törmelék kupacon.

Alig várom, hogy elhagyjam már ezt a barlangot. Amikor elmondom ezt a szerencsétlen eseményt diáktársamnak, John-nak, jót fogunk nevetni rajta egy nagy-nagyon erős fekete tea mellett. Egy napon legenda lesz a nevem (legenda, amely remélem felülmúlja Nagy Sándor királyét is) - nyilván nem ma. Sóhajtok és visszafordulok a lépcsőn, amikor a szívem majd' kiugrik a helyéről. Egy kígyó fenyegetően emelkedik fel a sötétség mélyéről, kiéhezettnek tűnik, hatalmasra felágaskodik. Üvöltök a rémülettől, s visszaugrok a barlang belsejébe. Csapdába estem! 

Szívem egyre csak lüktet, a kígyó felkúszik a lépcsőn, s beér a barlangba. Szembe kell néznem vele, és megölni, mielőtt ő marna meg engem. Nem túl szerencsés a helyzet, azt hiszem ez egy egyiptomi kobra, a nagy gallérjáról ítélve. Ezek a kígyók több mint 8 láb hosszúságúra nőhetnek és félelmetes idegmérget bocsáthatnak ki. Ha sikerül méregfogait belém döfni, elsőként a légzőizmaim bénulnak meg, akkor pedig... 

Nem akarok meghalni! Végig pásztázom a barlang falain, valami fegyver után kutatva, amivel megvédhetem magam vagy hatástalaníthatnám a kobrát. Kétlem, hogy gyorsabb vagyok nála, főleg fegyver híján. Szükségem lenne egy ütőre, botra, de itt nem látok ilyesmit. Vagy talán egy nehéz takaró, amit rádobok, és elvakítja addig, amíg leszaladok a lépcsőn. Nem, egy halom szövet nem fogja megállítani... aggódva újra körülnézek a barlangban. Minél gyorsabban meg kell találnom a módját, hogyan szabadulhatok meg ettől a szörnyetegtől. 

Valami megmozdult, vagy csak a sziklák szabálytalan árnyékvetülete a barlang mélyedéseiben. Remegve arra irányítom a zseblámpa fényét. Ha a kobra családja jött, nagyapjába, unokatestvéreivel és másod-unokatestvéreivel... akkor én nagyon megszívtam! Visszalépek és megragadom a cserépedény egy éles darabját, erősen fogtam, mint egy tőrt. És motyogtam: "Va... Van ott valaki?"

Természetesen nem érkezett válasz. Miért is reménykedtem? Annyira rémült és tehetetlen vagyok, hogy most az egyszer azt kívánom, bár itt lenne a sármos herceg fehér lovon a semmiből, hogy levágja a fejét kobrának és családjának egy csapással a kardjával! Még szorosabban fogom a korsó darabját és odasétálok a szilkán táncoló árnyékhoz. Az árnyék felé szúrok, hátha így kiderül, hogy él-e az a valami. Rögtönzött tőröm nem hatol át a sziklán, de lóg rajta valami azonos színű. Eltávolítom a cserépdarabot és letépem róla a lógó darabot. Van egy kijárat, ami előtt ez lóg?

A lépcső felé pillantok, nincs kobra a láthatáron. benyomom a lógó rongydarabot a falon, remélve, hogy ez lesz a kijárat, de ami elém tárul, nem hagy szóhoz jutni. Biztosan nem fogok földi segítséget kapni, ha tovább merészkedem, ez valami isteni segítség lehetett, csak a hitem maradt. A függöny mögött az egyik legősibb egyiptomi templom van, hihetetlen! A barlang falait és a boltozatot egyiptomi istenségekről készült domború festmények borítják, jellegzetes egyiptomi perspektívából. Ra isteni napkorongjának sugarai alatt felismerem Hóruszt a sólyom-fejű ég- és nap megtestesülésének istenét, és Anubiszt, a sakál fejű istent, a halottak védelmezőjét. Ott van íbisz-fejű Thot az írástudók védelmezője és a Hold istene, és még sokan mások, főleg jeleneteket ábrázolnak, ahogyan adományokat ajánlanak fel nekik... Lélegzetelállító!

Az egyik isten különösen kitűnik közülük az adományok száma miatt; korsó olaj, lótusz, véka gabona, illatszerek és így tovább. Ezt az istent egy egyszerű emberi múmia képviseli, álló helyzetben, rajta sisak és mellvért valami felirattal... Ptah, hát persze, a művészetek párfogója and therefore of the “sânkh”,aki életet adott neki, a szobrász, aki megalkotta ezt élethű műalkotást… Aztán pillantásom egy lenyűgöző női arcra és testre téved, aki nem visel koronát, ő tényleg emlékeztet valakire... Lázasan próbálom megfejteni az alá vésett hieroglifák jelentését... "Neferiti", ami annyit tesz, "a szépség megérkezett".

A kezem még mindig remeg. Még mindig nem tudom elhinni, mit fedeztem fel. Lehet, hogy ez Neferiti kártusa, a gyönyörű és legendás királynőé? Keresem férje, Ehnaton fáraó ábrázolását is, akinek oldalán uralkodott megközelítőleg 3300 évvel ezelőtt. De ő hiányzik a domborművek soraiból. Ekkor jöttem rá, hogy a kis hieroglifák a királynő lábai alatt a neve feliratával servant of Ptah the sânkh Ptahmose...

Az agyam csak pörög, elképzelek a lehetetlen szerelmi történetet egy szerény szobrász és a megközelíthetetlen úrnő között, amikor zseblámpám fénye pislákolni kezd, ez aggasztó jel - visszarántott a kemény valóságba. Én vagyok az egyetlen, aki képes megmutatni a világnak ezt a történelmi felfedezést. De mi van, ha egy kobra végez velem? Eltettem a használhatatlan zseblámpát, s a cserépdarabot a farmerem zsebébe csúsztattam és elhúztam a függöny darabjait. Mélyeket lélegezve vonultam a sötétben a lépcső felé, készen arra, hogy megvakítsam az állatot, mielőtt ő mar belém vadul.

Úgy látszik, egy természetes barlangba jutottam. Nem látom, hol van a vége. Itt az ideje, hogy bekapcsoljam a mini-zseblámpámat. Óvatosan négykézlábra ereszkedem ezen a sziklás folyosón, és a láthatatlan víz hipnotizáló hangja felé veszem az irányt. Halántékomban lüktet a vér, érzékszerveim kiéleződnek az aggodalomtól és várakozástól. Vajon mit fogok találni a barlang mélyén? Egy fészeknyi mérges kígyót, egy alom karakált, vagy sivatagi hiúzt, akiknek az anyja cafatokra szaggat engem agyaraival és karmaival, hogy aztán a kölykeinek vessen. Vagy talán egy múmia, tele amulettekkel, arra készen, hogy átkokat szórjon rám?

Miután 30 láb hosszat másztam a barlangban, a mennyezete, ami eddig a fejem búbját érte, most hirtelen megemelkedett. Ha kicsit lehajolok, már tudok két lábon járni. Olyan vastag a szikla, hogy úgy érzem, mintha egy 5°C-os hűtőszekrénybe lennék zárva. Meglehetősen hideg van, remegni kezdek átizzadt ruháim alatt. A barlang meredekebb lesz, így már teljesen fel tudok egyenesedni. S lihegve, mint egy vén ökör, sokkal inkább érzem magamat egy fonnyadt múmiának, érzem, hogy izmaim hamarosan feladják. De eddig legalább nem találkoztam semmi szörnyűséggel. 

Körülöttem mindenütt falak, a zseblámpám segítségével látom, hogy a jobb oldalon lévő sziklán lomhán csordogál a víz valamiféle természetes medencébe, a szikla élén szivárog, s onnan a vízgyűjtőbe, majd elszivárog, ahonnan már nem tudom követni útját. Letérdelek és kezemből csészét formázok és megkóstolom a vizet, remélve, hogy nem túl sós a nátrontól, és nem szennyezett vegyi anyagoktól. Szerencsére édesvíz, nincs gyanús utóíze, a sziklákon áthaladva alaposan átszűrődött. Mohón iszom, s hálás vagyok a misztikus fehér lónak, aki felismerte, mire van szükségem és elvezetett ide a forráshoz. Mennyire szeretném őt újra látni!

Most, hogy már nem vagyok szomjas, el tudok indulni azon az úton, amelyiken jöttem, vissza a civilizációba. Hé, valami kemény ütközött a lábamnak, koccant egyet a sziklán. Úgy néz ki, mint egy gyűrű, ami kapcsolódik egy másikhoz... Ez egy fém lánc! Talán egy másik ember is bemerészkedett ebbe a barlangba előttem?

Tovább botladozom, és a lánc mentén haladok, az ujjaim között húzom, mint egy rózsafüzért, ügyelve, hogy ne sértsem meg magam a rozsdás részekkel. A vége a medence közelében egy sziklához van szegecselve. Megfordulok, hogy kövessem a lánc útját a másik irányba is, kíváncsi vagyok, hová vezet. Áúú! Olyan sötét van, hogy az orromig sem látok, nem ártott volna újra feltérképezni a helyet. Megdörzsölöm fájó homlokomat, és a boltív alatt kúszva folytatom utamat, mint egy kígyó. Az út emelkedni kezd, minden mozdulat óvatosságot igényel, néhány forgás után teljesen eltévedtem. A véné egy folyosón találom magam, ahol újra felállhatok. Kinyújtózkodom és kiegyenesítem a gerincemet, az alkarom nekiütődik valaminek mögöttem. Egy darab fát találok, ami úgy tűnik, rögzítve van egy fémtartályhoz a sziklafalban. Szippantok egyet a levegőbe, felismerem az ősi, égett szagot: egy fáklyának kell lennie! Követem a lánc útját, s tovább vizsgálódom. Szikla, szikla, s még több szikla.... a lánc vége a falba van szegecselve. Tovább nézelődöm. Ismét csak szikla, szikla és szikla... oh, fa! Egy lapos, egyenesen álló deszka, s rajta néhány másik deszka... egy ajtó lehet?

A titokzatos ajtón megpróbálok valami kilincset keresni, ami nyitja, mielőtt még rájönnék, hogy ezek a deszkák nincsenek hozzáerősítve semmihez. Elrejtettek mögé valamit, egy titkot őrizhet? A lehető legfinomabban megmozgatom őket, felfedve egy keskeny, sziklás folyosót. Óvatosan bemászom. A folyosó minden irányból körülvesz, de fel tudok állni. Úgy tűnik, több átjárón is keresztül kell jutnom, nincs kétségem afelől, hogy ezt emberi kéz alkotta... Nincs más választásom, mint menni egyenesen előre, szívem hevesen ver...

Érzek valami a lábamnál, valami fekszik az úton. Egy lapos tárgy. Távolabb, feljebb még egy - egy sziklába vájt lépcső! Nagyon óvatosan lépegetek felfelé, mielőtt nekimennék a második ajtónak. Óvatosan tolni kezdem, hogy kinyíljon, de a fa annyira korhadt, hogy szétreped. Pár deszkadarab és még néhány ismeretlen tárgy esik a földre pokoli lármát csapva. Az orrom tele van ezzel a dohos szagú porral, pár lépést vissza kell mennem, pánikba esetten tüsszögök. Szörnyű gondolat ütött szöget a fejemben: Mi van, ha én most egy megbocsáthatatlan régészeti bűnt követtem el? Mi van, ha épp most törtem össze egy fából készült szarkofágot, tönkretéve a benne rejlő múmiát? Megszentségtelenítettem e szent helyet, s egy jelentős felfedezést tehettem tönkre. 

Miután elhalkult a zaj, a tárgyak megálltak a talajon, én is megpróbálom visszanyerni lélekjelenlétemet. A bennem rejlő archeológus eljátszott a gondolattal, hogy felfedez egy-két múmiát, hihetetlenül értékes kegyeleti tárgyaikkal együtt. Megint felfelé veszem az irányt a lépcsőn és megnézem, mik estek le. Néhány régi összehajtogatott szövetdarab, ami részeire hullik... leteszem őket a másik oldalamra. Pár darab kerámia, ez a leggyakoribb anyag. Egy megrepedt faserleg. Egyelőre nincs csont, kötszerek, canopic üvegek vagy amulettek. Csak néhány igen hétköznapi tárgy. Valaki biztosan itt élhetett réges-régen. Hű, milyen titkokra derülhet fény még beljebb?

A bemutató előnézeti képe:

A bemutató kódja, amit ki kell másolnod, majd beillesztened profiloldaladra HTML módban:

Eddig nem mertél ferde szövegdobozos bemutatót készíteni, mert úgy gondoltad nehéz munka lesz a kódolása? Ez nem így van, pofonegyszerű az egész!

Az alap kódba bele kell csempészni ezt a részletet:

 -webkit-transform: rotate(0deg)

A zárójelben lévő szám jelzi fokban kifejezve az elfordulás mértékét. Tizedesjegyekkel is lehet játszani, ha csak fél fokot szeretnél dönteni rajta, az is lehetséges, akkor ponttal elválasztva írd be a számot, ne vesszővel, (pl: 6.5deg). Ha jobbra szeretnéd dönteni a szövegdobozodat, akkor csak írd be a szám helyére a döntés fokát, 10-15 foknál nem érdemes jobban megdönteni, mert nem esztétikus, nehezen olvashatóvá válik a szöveg, hacsak nem tekerjük ki a nyakunkat hozzá, nem biztos, sőt biztos hogy nem találod el elsőre milyen szögben kell dönteni, de ki kell kísérletezni. Ha balra szeretnéd dönteni, annyi a különbség, hogy a szám elé kerülnie kell egy mínusz jelnek, pl. (-8deg).

A kód, amibe már bele is van építve, csak kísérletezz vele nyugodtan:

A bemutató előnézeti képe:

A bemutató kódja, amit ki kell másolnod, majd beillesztened profiloldaladra HTML módban:

Anno réges-régen (pár nappal ezelőtt) még az avatar rendelésnél voltak olyan üzenetek is, amelyben azt kérték, csináljak valami olyat, ami passzol a bemutatójukhoz - most ilyeneket hoztam, igaz nicknév nélkül. Eddig csak a széles bemutatókhoz készült, majd sorra veszem a többit is. Persze külön-külön sincs megtiltva a használatuk. :D

A bemutató előnézeti képe:

A bemutató kódja, amit ki kell másolnod, majd beillesztened profiloldaladra HTML módban:

Meg kell találnom őt, a vad kancát, aki megfoghatatlan, akár a Hold.  Lassan sétálok a kanyonban, félretolva a nádat, a bozontos halfafüvet és egy csermelyciprus ágait. Hogy bátorítsam magam és tudassam jelenlétem a kancával, elkezdek dúdolni egy egyiptomi altatódalt. Csak a dallamára emlékszem, szavait nem tudom már felidézni. Mégis rögtönözöm némi vigasztaló szöveget mellé, hogy ezzel nyugtassam a kancát. Vajon működni fog?

Úgy döntött, hogy bújócskázni szeretne velem. Minden alkalommal, amikor a közelébe érek, izmai megfeszülnek a szőre alatt és arrébb megy, de mégis figyelemmel kísér engem. Talán kíváncsisága legyőzi a félelmét. Tovább dúdolok és sétálok felé, ezúttal sikerül 10 lábnyira megközelítenem. Elképesztően sűrű üstöke alatt ragyognak a Hold fényében nagy fekete szemei, orrlyukai kitágulnak, fülét hegyezi és forgatja, mintha csak jelezné vele a széljárást. Ösztönösen mozdulatlanná válok, nehogy megtörjem e varázslatos pillanatot. Már csak nagyon halkan folytatom a dúdolást, és megcsodálom a kanca eleganciáját, homorú profilját, feltartott farkát, erős izmait és hosszú, selymes sörényét. Méltóságteljes megjelenése hasonlít az arab telivérére, ezek a lovak versenyzés céljából elég keresettek a világ minden táján. Amira, egy igazi hercegnő. Mit csinálhat egyedül ebben a félelmetes kanyonban? Megszökhetett egy tenyésztőfarmról? Vagy talán rosszul bántak vele? A Hold lánya készen áll a menekülésre, a legkisebb gyanús mozgásra is ugrik, a levelek leghalkabb susogására - most meghajlítja nyakát, és lehajtja fejét a földre. Bárcsak lenne gy almám vagy kockacukrom, amit neki nyújthatnék, talán közeledik. Lassan, anélkül, hogy levenném róla szemeim, kezemet a farmerem hátsó zsebébe dugom. Kit tudja, hátha van ott valami, például lokum (Turkish Delight) vagy egy zacskó cukorka, amit szórakozottan beletehettem az egyetemen. De ez a kis mozgolódásom is elég, hogy felébresszem ősi félelmét, és a kanca újra elszaladt. Fülét hegyezi újra, és dacosan kirúg. Nem hiszem, hogy még visszajön, kissé csalódott vagyok most, mint amikor meg kell csípni magunkat egy csodálatos álom közben. Mélyet sóhajtottam, s kinyújtóztattam merev végtagjaimat - próbálom rávenni magam, hogy visszatérjek a valóságba, ami sokkal kevésbé lenyűgöző. Éjjel van és azon kapom magam, hogy nincs nálam semmilyen kommunikációs vagy közlekedési eszköz, itt bolyongok valahol a Wadi El Natrun szikláinak lábánál - azért hívják így a völgyet, mert magas a nátron tartalma, ami fertőtlenítő hatású, és megköti a sót, ami nélkülözhetetlen volt a mumifikációhoz az ókori Egyiptomban. Napjainkban már üveggyártáshoz használják fel, a kristályokat sós tavak környékén gyűjtik be évente kétszer, mint ahogyan ez is az, ahol éppen állok. Úgy gondolom, az itteni tavak környékén találhatok segítséget, ha éppen ez az év azon szakasza, amikor nátront gyűjtenek. Jó lenne látni a táborok fényét, ahol a szezonális munkások szállnak meg a kihívást jelentő munka után. De az egyetlen, amit látok, az a tavak tükörképéről visszatükröződő csillagok fénye. Szóval fel kell másznom a hegy oldalán, vagy keresnem kell valamilyen nyomot, és kénytelen leszek itt maradni a kiszáradt völgyben, remélve, hogy találok kiutat. Soha nem voltam különösképp jó a hegymászásban, úgy döntök, hogy inkább követem a völgy irányát. Ha valahol majd egy zuhatag ömlik ebbe a mederbe, akkor hamarosan elérem a Nílus vizét, ami aztán a Földközi-tengerbe ömlik, én is a végén elérném a tengert. Gyerünk!

Nem bírok tovább menni. Mindjárt szomjan halok. Úgy érzem, mintha már órák óta csak körbe-körbe sétálnék. A francba! Századik alkalommal is megbotlom és arccal a földre zuhanok, mint egy szegény kenyér, aki kiesett a kemencéből. Talán a baleset következménye, de úgy érzem, a könnyeimnek már nem szab gátat semmi, eluralkodik rajtam a reménytelenség. Itt akarok maradni, csak feküdni a talajon és várni a halált. Haszontalan fecsegésnek érzem, hogy a könnyeimtől várok segítséget, a szüleimért, Wadiha nénikémért, Johnért és Amiráért... Nyomorúságos gondolataimból a közelben lévő ágak reccsenésének zaja zökkent ki, egy újabb adrenalin adagot küldve. Valami hátulról közeledik felém. Megáll. Ismét közelít és megszimatolja a kezem. A rémület helyét most hatalmas öröm veszi át. Hajamon keresztülnézve felismerem Amirát, a fehér kancát, érzem ahogyan lélegzik, hosszú sörénye simogatja karjaim. Közelebb jön, s nekem nyomja az orrát, és halkan nyerít egyet, mintha megpróbálna rávenni, hogy felkeljek. Borzongás fut végig rajtam, ő is visszahúzódik. Aztán a lehető legóvatosabban az oldalamra fordulok és felegyenesedek, ő mindezt aggodalmasan figyeli. De nem fut el. Halkan suttogok neki és lassan felállok, nehogy elijesszem. De amint sétálok felé, megrázza fejét és hátrál pár lépést.

"Kérlek ne menj el, Amira!"

Sokáig, mozdulatlanul figyel engem, mielőtt megfordul, s tesz egy lépést előre, aztán még egyet. Felém fordította fejét, és patáival dobogni kezdett. Úgy vélem rám vár, azt akarja, hogy kövessem. Így hát elindulok előre, ő megvár, és követem, ahogyan tudom. Vajon hová visz?

Nem telik el sok idő, s újra hallom a csordogáló víz hangját, ez feldob. Már olyan szomjas vagyok. A száraz és ritka növényzet remélem csak illúzió; jelenleg a levelek sokkal simogatóbbak, mint a denevérek karmolásai, vagy akár egy gőzfürdő utáni olajos masszázs... Lehunyom a szemem, és csak a távolból jövő zizegő hangra koncentrálok. Víz szivárog a fal mentén, majd a cseppek egyenként leesnek, a hang egyre unalmasabb, mélyebb, szinte hipnotikus. Amira türelmetlennek tűnik. Dobog, s azt sugallja, menjek már. Egy keskeny vízmosáshoz vezet, a völgy falai közt egy hatalmas sziklatömb van, szorosan körülvéve bokrokkal. Meglepetésemben megállok egy pillanatra. Hogy fogom megkerülni ezt a sziklát? Amira ismét türelmetlenül dobog a földön, forog körülöttem, a hátam mögé kerülve nekem tolja fejét, hogy mozogjak. Engedelmeskedem neki, a vízmosás mentén haladok, s észreveszem, hogy a víz visszhangja intenzívebbé válik. Visszafordulok Amirához, ekkor döbbentem rá, hogy a forráshoz akart vezetni. Már messze van, fel-le rázza fejét, mielőtt halkan nyerítene, és az ellenkező irányban eltűnik. Mot már nekem kell vigyáznom magamra - talán ezt mondhatta. 

A szikla előtt állok, de a forrás még rejtve van. Feljebb mászom, és fülemet a falra teszem, hogy halljam, melyik irányból jön a csepegő víz hangja. Lihegve vágok át a tüskés bokrokon keresztül, egyre közeledem a falhoz, ujjaimat kampóként használom és a fal mélyedéseibe helyezem. Lábujjhegyen állva fülemet a falhoz teszem, ám hirtelen megcsúszom néhány apró kavicson, hátraesek, és azon kapom magam, hogy négykézláb állok a mederben gyökerek, tövisek és kisebb kövek között. Térdembe visszatér a fájdalom és ha ez nem lenne elég, még a tenyerembe is beleszúródott valami. Átkozom ügyetlenségem, amíg elérem a falat, amiben megkapaszkodva felállok. Néhány tüskés növénytől eltekintve, nem tapintottam ki semmi egyebet, üres volt minden. Nekivágok fejjel előre a sötétségnek!

A bemutató előnézeti képe:

A bemutató kódja, amit ki kell másolnod, majd beillesztened profiloldaladra HTML módban:

A Sivatagi Országút... ez minden, csak nem kihalt! Hamarosan leszáll az éj, és hunyorognom kell az elvakító fényszóróktól, és fáradtságtól. látszólag összhangban működik az egyiptomi KRESZ. Majdnem 100 km-t jöttem már, és a forgalom ugyanolyan ütemű minkét irányba. Kairó lakossága a strand felé vette az irányt hétvégére, miközben a buszok a fővárosba viszik a turistákat. Egyiptomban többnyire minden turista a Nílus völgyében nézelődik, itt van Abu Szimbel, Luxor, Kairó és Alexandria, ahová a piramisok, templomok és elesett fáraók sírmaradványait vonzzák őket. Mások inkább a Vörös-tengerben búvárkodnak, vagy felmásznak a misztikus Sínai-hegyre. De a terület 94%-át sivatagok borítják, a Líbiai sivatag nyugatra, az Arab innen keletre fekszik. És bennük megannyi feltáratlan kincs.
Ó ne, ne mondd, hogy egy újabb forgalmi dugó! Ezúttal elég volt az émelyítő kipufogógázok és a járművezetők eldobált szemetei közötti szlalomozásból! Inkább Wadi El Natrun kis utcácskáit választom és az autópálya mellett haladok, hogy újra feljebb kapcsolhassam a sebességet. Habár az utak nem olyan jók, de legalább haladok!

Miután tettem néhány megkérdőjelezhető manővert a robogómmal, visszaveszek egy kicsit, és egy keskeny úton észak-nyugati, itt sziklás kiemelkedések keresztezik utamat a dűnéken, mintha egy óriási dinoszaurusz gerincén hajtanék át. Nagyon kevés jármű közlekedik erre. Kényelmesen sóhajtok és feljebb kapcsolom a sebességet, de nem sokkal, mert ki tudja, hátha pár kecske hirtelen úgy dönt, hogy pont most akar átkelni előttem az úton. Talán olyan régi ez az aszfalt, mint maga Heródes és rejt egy-két alattomos kátyút. Az is megeshet, hogy sziklák zúdultak a kanyarra, eltorlaszolva az utat. Esetleg egy pásztorkutya akar hirtelen, figyelmeztetés nélkül nekem rohanni... ah, a csendes út örömei. Elmosolyodom, amikor meglátom az álló járművek fényszóróit a távoli autópályán és enyhén gyorsítok, hogy utánozzam őket, amikor a robogó motorja elkezd zakatolni. Ne! John, remélem hogy a bütykölésed nem hagy most cserben. Megkerülöm a kormányt és megpróbálom helyrehozni, amikor fülsiketítően dudálnak nekem, hogy menjek vissza az út szélére. De csak megkerülni volt időm, és máris jött egyenesen felém egy kisteherautó, megrakva görögdinnyével, fényszórói villogtak és felháborodottan dudált. Minden úgy történt, mint egy lassított felvételen valami horror filmben. Úgy érzem, visszakerültem az út szélére, a motor pedig csak köhög. robban egyet utoljára, mielőtt végleg kiszállna belőle a lélek, a fényszórói is kialszanak. A földre tettem lábaimat, hogy megakadályozzam, nehogy a robogó a súlyával a mélybe rántson, teljes erőmből fékeztem lábaimmal. Csak időpocsékolás. A robogó kerekei megcsúsztak és megállíthatatlanul húz engem lefelé. Ösztönösen oldalra ugrom, a jármű leesik, én pedig utána, gurulok és gurulok tovább lefelé, amíg nem érzem, hogy elvesztem az eszméletem...

A hidegre ébredtem. Felnyögök, s megpróbálom visszahúzni magamra a takarót, de magam körül mindent nehéznek és kényelmetlennek érzek. Hol vagyok? Kezdetnek megteszi, hogy felülök, és visszatérnek az emlékek a robogós balesetről. A fájdalmat leszámítva a térdeimben, úgy tűnik egy darabban vannak; a hátizsákom kipárnázott az eséskor. Keresgélek, leveszem a hátizsákom és a sisakom és körülnézek, hová is érkeztem. Egy sziklás kiemelkedést látok, amit benőtt valamiféle tüskés bokor, ez állította meg az esést. Felettem kísérteties, ezüstös holdfény veti árnyékát a sziklafalra, ami kb. 50 lábnyira magasodik fölém. Ezen az útvonalon esélyem sincs. A lejtő sokkal kevésbé meredek, le lehet siklani. Ha tudok mozogni, akkor csak lefelé. És nem hiszem, hogy van értelme reménykedni, hogy valaha összeáll az én régi robogóm a szétszórt, törött darabjaiból, amik távolabb fekszenek tőlem.

Addig, amíg életben vagyok, figyelmeztetnem kell az ásatás csapatát, hogy nekem... van egy kis probléma, de csatlakozni fogok hozzájuk... a fenébe, fogalmam sincs hány óra lehet, csak az biztos, hogy éjjel van. Jó, majd a lehető leghamarabb csatlakozom hozzájuk. Kinyitom a hátizsákom, hogy kivegyem a mobilom. Ah. Úgy gondoltam, a táska segített tompítani az esést, a tartalma nem semmi. Felrobbant egy üveg víz, az "édes csókok" most nem mások, mint egy ragacsos kása némi morzsával, alufóliával és a törött üvegem darabjaival, műanyagok és elektronikai kütyük. Telefonomból megmentettem a SIM-kártyát, megtöröltem a pólómban és a farmerzsebembe csúsztattam. Nos, úgy néz ki, hogy a telefonom nélkül kell boldoguljak. Üdvözlet az ősidőkben! Matatok továbbra is a hátizsákomban, ah, a mini-zseblámpám még mindig működik. Remek! De a tartalék ruháimat nem tudom sok mindenre használni. Jegyzetfüzeteim zsírosak és ragacsosak, de egy hirtelen ötlettől vezérelve kiástam a golyóstollamat is és írni kezdtem... Ez nem olyasmi, mint a végrendelet, hanem egy emlékeztető, hogy ki voltam és kit kell értesíteni, ha már nem találnak életben. Jó, azt hiszem ez mégis egyfajta végrendelet. A fenébe, általában nem vagyok ilyen morbid! Gyerünk, rendbe fogok jönni. Úgy döntök, magam mögött hagyom a hátizsákom, a sisakom és a jegyzetfüzetem egy jól látható helyen. Megyek és megkeresem az utat, hogy stoppolva mehessek tovább Alexandriába, akkor is, ha egy szamár húzta szekéren kell utaznom majd!

A Hold hideg fényében bicegek óvatosan, lefelé a lejtőn kikerülve a növényeket és a cipőm alá gördülő köveket. Amennyire lehetséges, takarékoskodom a mini-zseblámpám elemeivel. Most valami kanyon közepén lehetek, egy ősi kiszáradt folyómederben, és nagyon bízom benne, hogy elvezet valahová. Megállok, hallgatózom; azt hiszem távoli visszhangokat hallok, innen suttogásnak tűnik. Ha van errefelé néhány ember, biztosan megmutatják, hogyan lehet visszajutni a főútra. Megragadt ez a gondolat a fejemben, így hát sietek tovább. Minél közelebb érek a suttogás forrásához, annál inkább remélem, hogy ez a személy már nincs messze. Lassan gurgulázó patak csobogása hallatszik, a sivatagi növényzet kétségbeesetten próbál felvenni minden csepp vizet, ami egyre sűrűbbé válik. Legalább tudok majd inni. Félretolom utamból az akác ágait és megmerevedek. Azt hiszem, láttam valami fehér alakot a lombozat közül. A szívem hevesen ver, és hunyorogva megpróbálom kivenni azt a furcsa alakat, anélkül, hogy ő kiszúrna engem.

Ez itt egy Jalabiya, hagyományos egyiptomi hosszú tunika, öv és gallér nélkül, ha ez valóban az, akkor mit csinálhat itt valaki éjszaka a vadonban? Nem, ez valami hosszabb és mozdulatlanul áll, éberen figyeli jelenlétem. Hirtelen megrázkódik az alak, idegesen ugrik egyet és elmenekül a bokrok közül félelmében. Paták dobbanását hallom a köves talajon, ahogyan távolodik tőlem, majd újra megáll. Ez egy fehér ló! Halálra vagyok rémülve, s a bizonytalan helyzet ellenére, hogy egy távoli kanyonban vagyok, szerencse, hogy megtaláltam ezt a lovat, szívem repdes az örömtől. Egy gondolat cikázik a fejemben: Meg kell találnom őt!