Természetfeletti fénysugár hatol át a szikla boltozatának repedésein, megvilágítva a mozdulatlan kobrát. Egy szinttel sem ment lejjebb! Megrázom a fejem, hogy elűzzem ezt a szédítő, értetlenség érzését - hogy mindez a szemem láttára zajlik, furcsa jelenség. Szinte hipnotizál a jelenet, nézem ahogyan a fény intenzitása egyre csökken a kígyó testét elérve, narancssárgává válik, majd sárgává és egyre csak halványul, a kobra végül összeesik a megnyugtató félhomályban... A lábaim hirtelen kicsúsztak alólam, és azon kaptam magam, hogy a lépcsőn ülök, lenyűgözve az imént látottaktól. Ennek a fénysugárnak az új napfelkeltét kell jelentenie, a kobra pedig csak a sziklára mázolt rézkarc. De hogyan képes egy festmény ilyen élethű benyomást kelteni, és elhitetni velem, hogy ez az állat élő? A művész, aki festette, valószínűleg ismerte a fényjelenséget és tudatosan használta üzenete közvetítésére ezt a módot, ha bárki elhalad itt a lépcsőházban... De hogyan és miért pont egy kígyó?

Ledobtam a cserépdarabot, ami már értékét vesztette, hiszen nincs veszély, lassan közelítek az ártalmatlan kígyó felé. Ebben a monoteista vallásban a kígyót a gonosszal azonosítják. Gondoljunk csak Ádámra és Évára, amikor engedtek a kígyó kísértésének... Más megközelítésből a kígyó a halhatatlanságot jelképezi, a végtelenséget, azokat az erőket, amik az élethez szükségesek... Az ősi görögök uroborosz szimbóluma a saját farkát bekebelező kígyó, amely az állandó megújulás és önmegtermékenyítés jelképe volt. Az egyiptomiak Uraeus-t tisztelték, szent kobraként emlegették, a fáraók védelmezőjeként. Ahogyan a gazdák is, a kígyók megszabadították őket az egerektől és egyéb kártevőktől. Az üzenet nem egyértelmű számomra. De hogyan jöhetnék rá? Ahogyan állok szemben a kobrával, fenyegető zöld- és arany színekben pompázó szemei előtt, ez az egyiptomi legenda annyira megrémített engem, visszatértek gyermeki félelmeim. A gonosz kígyó legendája, a világrend ellen lázadó erők mestere, a rettegett Apophis...

Apophis, a hatalmas kígyóisten minden egyes reggel támadást indított Ré napisten égi hajójával szemben, annak reményében, hogy majd megakadályozza céljának elérését. Ízisz összes mágikus erejét felhasználta, hogy Apophis érzékeinek megkárosításához, ezzel akarta megzavarni. Ré macskája, Bastet szeletekre vágta egy hatalmas késsel. Széth szigonyokkal támadta őt. Ré oldala győzött, a horizontot pedig vörösre színezte a kígyó vére. Így Apophis soha többé nem harcolt. Délben kiitta a folyóból az összes vizet, hogy megfékezze a napisten konvoját. De Ré és követői arra kényszerítik, hogy hányja vissza az összes vizet a mederbe, majd éjjel a kígyó vére ismét vörösre színezte az eget nyugaton.

Azt hiszem, egy általános üzenet rejlik a fáraók idejéből származó legenda mögött. Apophist folyamatosan legyőzték, de soha nem semmisült meg teljesen, még most is az univerzum részét kell képeznie. Ez emlékeztet minket a törékeny világrendre, a rendet fenn kell tartani, különben eluralkodik a káosz. Oh, kezdek kicsit filozofikussá válni, én nem ilyen vagyok! Mindenesetre megnyugtat, ahogyan képzeletemben Ré visszaküldi Apophist a sötétségbe. Félhomály van, sápadt fény szivárog át a barlang repedésein. Úgy döntök, visszamászok a lépcsőn, és elhagyom a menedéket. Nyugtalanságom visszatér, mint amikor nagynénikém, Wadiha szépségszalonjában zárórakor fényezem a padlót - tisztelem a régészeti elveket. Amikor a "főnökök" jönnek megvizsgálni a felfedezésem, a helynek majdnem olyan állapotban kell lennie, mint amikor először beléptem ide. Megpróbálom visszatenni a függönyt.

Emlékszem, hogy amikor letéptem a függönyt, néhány kő szétszóródott a földön. Akkor még csak a kobrára tudtam gondolni, arra nem, hogy ezt majd vissza is kell tennem. Egy közelebbi pillantást vetek a töredékre, ami még ott lógott eredeti helyén, hogy megérthessem, hogy sikerült felfüggeszteniük. Ugyanakkor kezemet végigfuttatom a bejárat feletti sziklafalon, mintha barázdák lennének belevájva, amik a függönyt tartották, és szögek álltak ki a sziklából és kalapáccsal egy deszkába voltak hajlítva. Hé, ez úgy néz ki, mint ami boltív alatt lógott. A kezemet a függöny alá csúsztatom, s közben felfedezek egy kőbe faragott kis fülkét. Ha szerencsém van, megtalálom a sânkhs által használt 3 eszközt: a fakalapácsot, a rézből készült vésőt és a csiszolókövet. Lábujjhegyre állok és körbetapogatózom a fülkében. 

De gyorsan rájövök, hogy a szövetnek, amit találtam itt, nem veszem sok hasznát a véséshez. Csalódott vagyok, de kíváncsiságból mégis kihúzom a résből. Jaj nekem! Ez egy pergamen tekercs, a szélei már kopottak. Tisztában vagyok vele, hogy ezt az anyagot nagy gonddal kell kezelni, először be kell nedvesíteni és kiegyenesíteni, de túl izgatott vagyok és máris kitekerem a ropogós lapot. Az első halvány betűk görögnek néznek ki, pontosabban ógörögök. A fenébe, miért nem görögül tanultam a hieroglifák olvasása helyett! Nincs nagy gond, ráhagyom a szakértőkre. Vonakodva visszateszem a tekercset a résbe, lehajtom a függönyt és elhagyom a barlangot. Még egy utolsó pillantást vetek Ré napistenre, remélve, hogy megvilágítja előttem az utat.

Azon az úton megyek vissza, amelyről jöttem. Először állva, majd négykézlábra ereszkedve, majd csúsztam, mint egy kígyó, utánozva a csecsemő-gyermek-felnőtt sorozatot, csak fordítva...

Végre elhagyom a barlang folyosóit, és még egyszer felállok, s köszönt engem a győzedelmeskedő hajnal. Mélyeket lélegeztem az ébredező völgyben. A nyomasztó sötét járatok után gyönyörködhettem a mindenféle színárnyalatban pompázó völgyben: homok, okker, sziklák és levelek sokasága. Felnézek a fényben úszó hegygerincekre, látszik köztük a felkelő Nap. Muszáj elég erősnek lennem, hogy megmásszam, legalább legyen ötletem, hol lehetek most. Meg kell találnom az utat, amely elhalad a még mindig működő kopt kolostorok mellett. Egyszer megtalálom a módját, hogyan lépjek kapcsolatba az alexandriai régészcsoporttal, már aggódhatnak, mi történt a gyakornokkal. Majd elmegyek az egyetemre és elmondom az archeológia professzoromnak, mit fedeztem fel. Ők biztosan tudják, hogy melyik nemzeti régészeket értesítsék. Beszélnem kell a történelmi helyszín megóvása érdekében mindkét leleplezésről. És megkérem Johnt, hogy jöjjön el értem az ósdi Simcajával. És talán egy jószívű szerzetes útközben felajánl nekem egy kis élelmet.