Lassan kezdek mászni a hegygerinc felfelé, amikor ismerős hang töri meg a csendet a sziklás hegyek közt, amelyet eddig csak apró ízeltlábúak és döngicsélő rovarok tarkítottak. Mozdulatlanul állok és körülnézek, egy fehér árnyék után kutatva, de nem látok semmit az akác fürtjein és a sziklaszirten kívül. Újra dúdolni kezdem az altatódalt, annak reményében, hogy ez majd előcsalogatja a kancát. Megint hallom az ismerősen csengő hangot. A hang forrása felé veszem az irányt, ügyelve a legapróbb kövek mozgására is a lábam alatt, az utolsó bokorban hirtelen megzördült valami. Türelmem meghozta gyümölcsét, már tisztán látom őt, bár félig elrejti egy sziklatömb. Mintha várt volna rám, mintha tudta volna, hogy eljövök, Amira, én hercegnőm. Megrázva magát tesz néhány lépést oldalra, s azt veszem észre, hogy bal hátsó lábára sántít egy kicsit. Úgy döntök, nem mozdulok, adok neki egy kis időt, hogy elnyerhessem bizalmát. Habozik, megpördül, majd pár lépést hátrál, de a lágy dallam felbátorítja, centiről-centire közelebb jön. Lehunyom a szemem. Most már nagyon közel van hozzám. Fújtatása csiklandozza a kinyújtott tenyeremet. Ahogyan szimatol, érzem az orra hegyén lévő bajuszszálakat. Hátralép, majd újra közelebb merészkedik. Áúú! Rágcsálja a hajam és szét is túrta a kontyomat. Küzdök, hogy meg ne mozduljak, amíg a nyakamnál szimatol. Um, azt hiszem lenyalta az édes szirupot a pólómról, igyekszem nem mozgolódni, annak ellenére, hogy igazán csiklandós. Lassan, fokozatosan kinyitom a szemem, s találkozik tekintetünk, szeme kíváncsian vizsgálódik. Lassan a nyakára teszem a kezem és gyengéden simogatom, a pofáját, üstökét és az orrát. Lehajtja nyakát, és hirtelen, sértődötten nekem tolja a fejét. Ideges, a szeme sarkából figyel engem és egy lépést hátrál, fejét az égnek szegezi. 

"Nem akarlak bántani, Amira, Hold hercegnője. Gyere ide." - mondom neki, s újra kinyújtom a tenyerem. Látom, hogy tétovázik, egy pillanat múlva megrázza fejét, majd elindul felém és újra megengedi, hogy megsimogassam. 

"Jól esik, ugye? Ügyes ló vagy." - suttogom a nyakát simogatva.

Apránként haladva végighúzom ujjaim a hátán, oldalán, majd egyik kezem megpihen a farán, a másik kezemmel lefelé haladok bal hátsó lábán, majdnem egészen le a patájáig. Nem érzek semmiféle sebet vagy duzzanatot, amíg meg nem érintem csüdjét, az érintésemtől meghajlítja lábát és próbálja elhúzni tőlem. Újra bátorítom., hogy jöjjön vissza, kedves szavakkal hízelgek neki, amíg meghajlítja térdét, és engedi, hogy felemeljem a patáját. Néhány kísérlet után már hagyja, hogy csüdje a tenyeremben pihenjen. Úgy nézem, még sosem volt megpatkolva, talán egy éles kő ágyazódott be a talpába. Sikerül óvatosan kihúzni. A kanca meglepetésében rúg egyet, kiszabadította kezemből a patáját. Egyszeriben vágtázni kezd körbe-körbe, majd ügetésben megy még pár kört, meglepte, hogy bicegés nélkül is tökéletesen tud járni. Visszatér és belefújtat a nyakamba, megsimogatom, boldog vagyok, hogy sikerült segítenem neki. Ezután újra a fák felé üget, és megfordul, mintha csak engem hívna, hogy kövessem. Előrement és várt, míg utolérem, amíg el nem hagytuk a fákat és sziklákat, úgy látszik, ez az ő területe. Aztán mögöttem jött és tolt előre, hogy gyorsabb haladásra bírjon. Miután áthaladtunk a tamariszkusz ágaiból álló akadályon, ott találtam magam a sivatag szélén, mindenhol homok és kisebb sziklák. Buzdítom, hogy jöjjön velem tovább az úton, de ő csak dobálja a fejét és hátrál. Egy szempillantás alatt felágaskodik, mintha elköszönne, s visszaügetett a territóriumára. Nehéz szívvel nézek utána, míg el nem tűnik a szemem elől. Nagyot sóhajtok. Kíváncsi vagyok, miért vezetett el engem idáig, hogy aztán most itt hagyjon. Visszafordulok, az út felé, s felkiáltok meglepetésemben, amikor észreveszem az emberek nyomait a messze elterülő sivatagban. Ez az a völgy lesz, ahol a kolostorok vannak! 

Emlékszem Maroun nagybácsikám szavaira, Wadiha nénikém férje, ő mesélt az itt lévő kopt kolostorokról. A rómaiak elől keresztények ezrei menekültek ide a harmadik és negyedik században menedéket keresve, itt a Wadi el Natrun-ban, köztük Mári és József is a kis Jézussal, akiket Heródes király katonái üldöztek, mielőtt folytatták volna útjukat Kairóba. Ez a völgy a keresztény szerzetesek bölcsője lett, és a sivatagi barlangokban húzódtak meg és élték túl az oázisok szűkös élelem-forrásainak köszönhetően. Utána kolostorokat építettek, s vallásukat titokban gyakorolták. Számos járvány söpört végig, egészen a 14. századi pestis járványig, de a kolostorok erősek voltak, kitartottak. Mára csak négy működik aktívan, és közel 200 szerzetes él itt, az Ószövetség tanait követő remeték, és jönnek ide meditálni, imádkozni is a sivatagba. Keletről nyugatra fekszik a Saint Macarius (Abu Maqar), Saint Bishoy, és a Syrian Monastery (Deir el-Suryan). Ezek néhány mérföldre találhatóak egymástól, de mindegyik kolostor önellátó, körülöttük várfal áll, ami megvédte őket a középkorban a beduinok támadásától. 

Átvágok a sziklákkal tarkított okker színű homokos vidéken, mér csak ez választ el engem a legközelebbi kolostortól. Majd elérek valamiféle apró faluba, ahol sáról épített házak állnak kis kertekkel. Szűk utcáin sétálok, amely elvezet a kolostor bejáratához, ahol teljes csend uralkodik. Egy pillanatig hezitálok, mielőtt tovább haladnék az elhagyatott, pálmafákkal szegélyezett udvarba. Hogy-hogy nincs jele életnek? Várjunk csak! Ha jól emlékszem, a szerzetesek, amikor éppen nem vallásukat gyakorolják, akkor idejüket munkával töltik, például szőnyeget szőnek vagy kosarat fonnak, olívaolajat sajtolnak, konyhakertjükben tevékenykednek és egyéb feladataikat látják el. Talán mindannyian a nap közepén imádkoznak és rosszkor jöttem. De találnom kell valakit, aki segíthet nekem!

Tovább sétálok az udvarra, s kiszúrok öt kápolnát. az egyik ilyen építmény különösen felhívta a figyelmem. Elragadott az építészet egyszerűsége, szépsége, a maga nem túl magas, kerek kupoláival, boltíveivel - visszafogott megjelenést kölcsönöz neki, színe ugyanolyan, mint a sivatagi homoké. Belépek egy nyitott faajtón a félhomályban úszó helyiségbe, csak apró fénysugarak hatolnak át a falak és boltozatok repedésein. Gönörködöm a kerek falakban és a mennyezeti freskókban. Bár nem vagyok vallásos, de hatalmas spirituális erőket érzek ezen a helyen...

Ekkor veszem észre egy férfi poros szandáljait a bejárat mellett. Ebből arra következtetek, hogy a helyi szokás szerint le kell vennem a cipőmet, és mezítláb kell mennem hátra, a templom felé a gyülekezethez. Lábamnál felfedezek egy nagy kőoltárt is, feketén feküdt a földön. Valahol itt kell lennie a szerzetesnek, akihez a szandálok tartoznak. Letérdelt  majd lehajolt teljesen a hideg padlóra az első keresztények szokása szerint. Nem jut eszembe más, ez a póz nagyon hasonlít a muszlimokéra, amikor imádkoznak. Nem akarom megzavarni, tőle néhány méterre megállok, és várom, hogy felkeljen. S ebben a pillanatban éhes gyomrom úgy döntött nem bírja tovább, gyomrom kellemetlenül hangzó korgása törte meg a csendet a templomban, szegény szerzetes igazán ledöbbent. Annyira szégyellem magam, nem tudom most mit mondjak, mit csináljak. 

"El... elnézést, Abouna, én nem akartam megzavarni..."

A szerzetes kinyújtózik, feláll és keresztet vet az oltár előtt, amelyen egy nagy kopt kereszt és ikonok állnak, majd lassan közeledik felém. Hosszú fekete köpenyéből, és sűrű, fekete szakállából és bozontos szemöldökéből nem látszik túl sok ebben a sötétségben, csak zöld szemei világítanak buzgón. 

"A Saint Bishoy kolostort tilos Böjt idején látogatni. Nem láttad a táblát a bejáratnál?"

Kutyául érzem magam, mintha feltettek volna nekem egy kérdést az iskolában, és én nem tanultam meg a leckét... könnyeimmel küszködve  motyogok: 

"Én... csak..."

A szerzetes a fejét rázza és biccent egyet a kijárat felé. 

"Kikísérlek. Meg kell várnod a Nagyböjt végét, mielőtt visszatérnél."

"De atya, balesetet szenvedtem a robogómmal, és mérföldeket gyalogoltam, nem is aludtam - találtam egy barlangot egyiptomi istenek festményeivel és hieroglifákkal, amik hihetetlenül régiek lehetnek, régi kéziratok is vannak. S meg kell mondanom az egyetemnek, hogy eltörtem a telefonom."

Szavaimra a szerzetes megállt, megfordult és nekem szegezte furcsán zöld, aranybarna foltokkal tarkított tekintetét.

"Még nem mondtad senki másnak?"

Megrázom a fejem, gyomrom ismét korog, a lábaim szinte összerogynak alattam. A szerzetes a segítségemre siet, megragadja a könyököm és segít járni.

"Zakariás testvér vagyok. Elviszlek a refektóriumba, ott kaphatsz valamit enni, de itt nincsenek telefonok. Majd elmagyarázod nekem, mit fedeztél fel, de csak nekem, egyedül."

Hagytam, hogy magával vigyen, túl gyenge voltam gondolkodni. És túl gyenge ahhoz, hogy elűzzem a kobra fenyegető szemeinek képét, amelyek olyannyira hasonlítottak Zakariás testvér szemeire.