Legnagyobb meglepetésemre nem találkoztunk más szerzetesekkel az ebédlő felé vezető úton, de magyarázatot is kaptam rögtön, szinte megvető hangon.

"Testvéreim most összeszedik magukat. A böjt alatt hosszú utat járnak be Húsvétig, közben imádkoznak és sanyargatják magukat, majd Húsvétkor örömmel üdvözöljük a feltámadást... Ezalatt a 40 nap alatt a böjt segít megtisztítani magunkat, könnyít terheinken és segít átértékelni, mi az, ami nélkülözhetetlen az életben."

Bizonyára nem az volt a célja, hogy bűnösnek érezzem magam előtte. Szerencsére egyedül hagy az asztalnál, a boltíves tető felett, meglehetősen egyszerű az ebédlő. Egy tányér, egy pohár és egy kancsó víz van előttem. Befalok egy nagy szelet kenyeret kecskesajttal, amit Zakariás testvér nagylelkűen felajánlott nekem. Oh, ez már jól esik. Most talán érdemes lenne kicsit pihennem. De amikor újra megjelent egy nagy kecskebőr táskával a kezében, és egy sétapálcával a hóna alatt, rájöttem, hogy a pihenésre még várnom kell.

Nem tudom pontosan mi olvasható ki Zakariás testvér szúrós tekintetéből, talán tartozom neki valamivel az ételért cserébe, vagy a felfedezésem miatt ilyen? Nem szeretnék gyalog visszamenni már a barlanghoz, de úgy érzem, nem igazán van választási lehetőségem. Azzal vigasztalom magam, ha mindent elmondok, előbb vége lesz ennek az egésznek és elmehetek innen.

A végtelennek tűnő úton minden másodpercben attól tartok, hogy eltévedek... Érzem Zakariás barát kifürkészhetetlen tekintetét, ami beleégett a retinámba, már nagyon meg szeretnék szabadulni ettől a nyugtalanító érzéstől. Azt hiszem megtaláltam a kiszáradt völgyet, belépek és eltolom magam elől a bokrok ágait, de megbotlom, lecsúszok a fenekemen, s az aljnövényzet állít meg. A Hold hercegnője megjelenik előttem, akár egy isteni jel. A boldogság hulláma fut át rajtam; itt maradnék és órákig tudnám bámulni ezt a gyönyörű teremtést. De durván megragad egy kar felkelésre kényszerítve. A kanca füle lesimul, s fenyegetően közeledik a szerzetes felé, mintha védene engem. 
Zakariás testvér felemeli a sétapálcáját és bokrok felé suhint vele, kiabálva a kancának: "Menj el! Menj el innen!'

Nem úgy tűnik, hogy hajlandó továbbállni a ló, így aztán lehajol, felkap egy követ és teljes erejéből a kanca felé hajítja, aki fájdalmában felnyerít és elmenekül. Őrjítő harag lesz úrrá rajtam, felállok és szembenézek a szerzetessel.

"Hé! Hagyja őt békén, ő nem tett semmit! Meg akarja dobálni kővel, mint valami barbár, vagy mi a fene?"

A szerzetes szemei égtek a gyűlölettől, vérfagyasztó volt. De egy szempillantás alatt megváltoztatta vonásait, mimikáját szinte méltóságteljesnek tetszett. 

"Ez a kóbor ló betör kertjeinkbe, lelegeli növényeinket, amikért oly keményen dolgozunk. Kötelességem elkergetni. Gyerünk, menjünk tovább!"

Dühömet látszólag elfojtom és baktatunk tovább a völgyben. A festett barlang bejárata előtt találjuk magunkat. Zakariás testvér leteszi táskáját a földre, s előhúz belőle egy nagy elemlámpát. Mielőtt becsukja, meglátok benne egy nagy walkie-talkie-hoz hasonlító tárgyat, elképedek. Ez valami műholdas telefon? Hacsak nem én képzelődöm, akkor megengedhette volna, hogy használjam és legalább a családom értesítsem a történtekről. Igaz, a szüleim éppen a huszadik házassági évfordulójukat ünneplik Hawaii-on, és nem nagy baj, ha ők nem tudnak rögtön a balesetről. Olyan gyorsan haladnak az események, nem hiszem el! Nem volt időm megszólalni sem, máris a folyosókon voltunk. Mögötte megyek és követem, sokkal könnyebb feltérképezni újra a barlangot, hogy Zakariás testvér nagy zseblámpájával bevilágítja a barlangot. Csalódottan beletörődöm, hogy nem tudom újra megcsodálni a freskókat, de az irányítás már nem az én kezemben van. Amíg ő újra felfedezi, amit találtam, eltávolodom tőle az úton és a festett kobrát vizsgálom, s bosszankodva tűnődöm, egy örökkévalóságnak tűnik. Aztán kíváncsiságból megsimítom ujjaimmal a festett kígyót. A festmény repedezett, halvány nyomor hagy ujjaim hegyén a festék. Elsősorban a műalkotás részletessége tűnik fel: minden részlet gondosan kimunkált. Felfedezek még néhány finom faragást, a sziklák természetes formáját hangsúlyozzák, 3D hatást elérve. Bordázott, duzzadt nyakrész, finoman faragott méregfogak. Ujjaim feljebb kúsznak a szeméhez, amely annyira hasonlít a szerzetes szemére. Ujjaim hegyével valami másmilyen anyagot érzek a kobra pupillája alatt. Kicsit erősebben megdörzsölöm, s a festék lepattan, felfedve egy kemény lemezt. Megborzongok, s körmeimet használva kaparom le a többi festéket, felszabadítva egy bronz háromszöget, amelynek alapja szabálytalan, mintha letörték volna. Körmeimmel kihúzom a helyéről és farmerem zsebébe csúsztatom, ekkor megjelenik a fénycsóva a lépcső tetején. Zakariás testvér jön lefelé a lépcsőn, fejét rázza, motyogott valamit, nyugtalannak tűnik.

"A legféltettebb titkok a szem elől rejtve maradnak...Mit jelenthet ez? Ezek a dokumentumok megmutatják, hol a kulcs?" 

Anélkül, hogy észrevenne engem, egy digitális kamerát tesz vissza a táskájába, majd egy pár gumikesztyű követi... Mintha kísértetet látott volna, a kijárat felé veszi az irányt, s nekem nincs más választásom, követnem kell őt.

Egy szót sem szólva egymáshoz visszavezet a hegyeken keresztül az aszfaltozott úthoz. nem sokára leint egy szamár húzta kocsit. A sofőr megáll, megcsókolja a szerzetes kezét, aki megáldja őt és arra kéri, hogy vigyen vissza a Sivatagi országúthoz, ahol aztán stoppal tovább mehetek Alexandriába.

"Bi amrak, Abouna, szolgálatára, Atyám."

Zakariás testvér megszorítja vállamat Herkuleshez méltó erővel, és rám szegezi kobra-szerű szemeit.

"A barlang a szerzetesek területén fekszik, és azt szeretném, hogy ne beszélj róla senkinek, amíg imádkozunk és megvizsgáljuk újra a helyet. Add meg az elérhetőséged, s felveszem veled a kapcsolatot, ha eljött az ideje, hogy feltárjuk a felfedezést a tudományok világában. Garantálom, hogy földi dicsőségben részesülsz. De addig..."

Igaz amit mondanak, a látszat néha csal. Még szorosabban fogja a vállamat, ez egyértelműen fenyegetés, de mellette jóindulatúan mosolyog, szemeiből magabiztosság sugárzik, nyakában kereszt lóg. Elégedett mosolyra húzódik foghíjas szája. Nagyot nyelek és gyorsan felmászom a szekér hátuljára, ami tele van frissen nyírt gyapjúval és csepegő lanolinnal. Pólóm gallérját az orrom elé tartom, hogy megállítsam a gyapjúból áradó szörnyű bűzt, de a meggyötört állatok verejtékének szaga áthatol a lenge pólón. A kocsi meglehetősen döcög az úton, így hát összegömbölyödök, mint egy labda és eleresztem könnyeim, a fáradtság és csalódottság megtette hatását. Elvesztettem a telefonom és a robogóm, egy pszichopata szerzetes pedig megakadályozott a felfedezésemben, és soha többé nem fogom látni a Hold hercegnőjét, Amirát... soha többé...

Az orrfacsaró bűz ellenére álomba merültem a puha gyapjú közt. A kocsis széles mosollyal kopogtat a fejemen, hogy keljek fel, és megmutatja a sávot, ami a Sivatagi országútra vezet. Melegen megköszönöm neki, és megpróbálok leszállni, izmaim harcolnak a fájdalommal. Azt hiszem, most nem akarok kollégáimhoz csatlakozni az alexandriai ásatási helyszínen. Csak meg szeretnék fürdeni, hogy megszabaduljak ettől a bűztől, ami egészen beleivódott a hajamba és ruhámba, majd szeretném teletömni magamat "édes csókokkal". Kölcsönkérem az első autós mobiltelefonját, akivel találkozom az úton és felhívom Johnt, hogy megmentsen. Vannak az életben olyan időszakok, amikor el kell vetnem elveimet, most az egyszer hajlandó vagyok elfogadni a Sármos Herceg segítségét.