Úgy látszik, egy természetes barlangba jutottam. Nem látom, hol van a vége. Itt az ideje, hogy bekapcsoljam a mini-zseblámpámat. Óvatosan négykézlábra ereszkedem ezen a sziklás folyosón, és a láthatatlan víz hipnotizáló hangja felé veszem az irányt. Halántékomban lüktet a vér, érzékszerveim kiéleződnek az aggodalomtól és várakozástól. Vajon mit fogok találni a barlang mélyén? Egy fészeknyi mérges kígyót, egy alom karakált, vagy sivatagi hiúzt, akiknek az anyja cafatokra szaggat engem agyaraival és karmaival, hogy aztán a kölykeinek vessen. Vagy talán egy múmia, tele amulettekkel, arra készen, hogy átkokat szórjon rám?

Miután 30 láb hosszat másztam a barlangban, a mennyezete, ami eddig a fejem búbját érte, most hirtelen megemelkedett. Ha kicsit lehajolok, már tudok két lábon járni. Olyan vastag a szikla, hogy úgy érzem, mintha egy 5°C-os hűtőszekrénybe lennék zárva. Meglehetősen hideg van, remegni kezdek átizzadt ruháim alatt. A barlang meredekebb lesz, így már teljesen fel tudok egyenesedni. S lihegve, mint egy vén ökör, sokkal inkább érzem magamat egy fonnyadt múmiának, érzem, hogy izmaim hamarosan feladják. De eddig legalább nem találkoztam semmi szörnyűséggel. 

Körülöttem mindenütt falak, a zseblámpám segítségével látom, hogy a jobb oldalon lévő sziklán lomhán csordogál a víz valamiféle természetes medencébe, a szikla élén szivárog, s onnan a vízgyűjtőbe, majd elszivárog, ahonnan már nem tudom követni útját. Letérdelek és kezemből csészét formázok és megkóstolom a vizet, remélve, hogy nem túl sós a nátrontól, és nem szennyezett vegyi anyagoktól. Szerencsére édesvíz, nincs gyanús utóíze, a sziklákon áthaladva alaposan átszűrődött. Mohón iszom, s hálás vagyok a misztikus fehér lónak, aki felismerte, mire van szükségem és elvezetett ide a forráshoz. Mennyire szeretném őt újra látni!

Most, hogy már nem vagyok szomjas, el tudok indulni azon az úton, amelyiken jöttem, vissza a civilizációba. Hé, valami kemény ütközött a lábamnak, koccant egyet a sziklán. Úgy néz ki, mint egy gyűrű, ami kapcsolódik egy másikhoz... Ez egy fém lánc! Talán egy másik ember is bemerészkedett ebbe a barlangba előttem?

Tovább botladozom, és a lánc mentén haladok, az ujjaim között húzom, mint egy rózsafüzért, ügyelve, hogy ne sértsem meg magam a rozsdás részekkel. A vége a medence közelében egy sziklához van szegecselve. Megfordulok, hogy kövessem a lánc útját a másik irányba is, kíváncsi vagyok, hová vezet. Áúú! Olyan sötét van, hogy az orromig sem látok, nem ártott volna újra feltérképezni a helyet. Megdörzsölöm fájó homlokomat, és a boltív alatt kúszva folytatom utamat, mint egy kígyó. Az út emelkedni kezd, minden mozdulat óvatosságot igényel, néhány forgás után teljesen eltévedtem. A véné egy folyosón találom magam, ahol újra felállhatok. Kinyújtózkodom és kiegyenesítem a gerincemet, az alkarom nekiütődik valaminek mögöttem. Egy darab fát találok, ami úgy tűnik, rögzítve van egy fémtartályhoz a sziklafalban. Szippantok egyet a levegőbe, felismerem az ősi, égett szagot: egy fáklyának kell lennie! Követem a lánc útját, s tovább vizsgálódom. Szikla, szikla, s még több szikla.... a lánc vége a falba van szegecselve. Tovább nézelődöm. Ismét csak szikla, szikla és szikla... oh, fa! Egy lapos, egyenesen álló deszka, s rajta néhány másik deszka... egy ajtó lehet?

A titokzatos ajtón megpróbálok valami kilincset keresni, ami nyitja, mielőtt még rájönnék, hogy ezek a deszkák nincsenek hozzáerősítve semmihez. Elrejtettek mögé valamit, egy titkot őrizhet? A lehető legfinomabban megmozgatom őket, felfedve egy keskeny, sziklás folyosót. Óvatosan bemászom. A folyosó minden irányból körülvesz, de fel tudok állni. Úgy tűnik, több átjárón is keresztül kell jutnom, nincs kétségem afelől, hogy ezt emberi kéz alkotta... Nincs más választásom, mint menni egyenesen előre, szívem hevesen ver...

Érzek valami a lábamnál, valami fekszik az úton. Egy lapos tárgy. Távolabb, feljebb még egy - egy sziklába vájt lépcső! Nagyon óvatosan lépegetek felfelé, mielőtt nekimennék a második ajtónak. Óvatosan tolni kezdem, hogy kinyíljon, de a fa annyira korhadt, hogy szétreped. Pár deszkadarab és még néhány ismeretlen tárgy esik a földre pokoli lármát csapva. Az orrom tele van ezzel a dohos szagú porral, pár lépést vissza kell mennem, pánikba esetten tüsszögök. Szörnyű gondolat ütött szöget a fejemben: Mi van, ha én most egy megbocsáthatatlan régészeti bűnt követtem el? Mi van, ha épp most törtem össze egy fából készült szarkofágot, tönkretéve a benne rejlő múmiát? Megszentségtelenítettem e szent helyet, s egy jelentős felfedezést tehettem tönkre. 

Miután elhalkult a zaj, a tárgyak megálltak a talajon, én is megpróbálom visszanyerni lélekjelenlétemet. A bennem rejlő archeológus eljátszott a gondolattal, hogy felfedez egy-két múmiát, hihetetlenül értékes kegyeleti tárgyaikkal együtt. Megint felfelé veszem az irányt a lépcsőn és megnézem, mik estek le. Néhány régi összehajtogatott szövetdarab, ami részeire hullik... leteszem őket a másik oldalamra. Pár darab kerámia, ez a leggyakoribb anyag. Egy megrepedt faserleg. Egyelőre nincs csont, kötszerek, canopic üvegek vagy amulettek. Csak néhány igen hétköznapi tárgy. Valaki biztosan itt élhetett réges-régen. Hű, milyen titkokra derülhet fény még beljebb?