A Sivatagi Országút... ez minden, csak nem kihalt! Hamarosan leszáll az éj, és hunyorognom kell az elvakító fényszóróktól, és fáradtságtól. látszólag összhangban működik az egyiptomi KRESZ. Majdnem 100 km-t jöttem már, és a forgalom ugyanolyan ütemű minkét irányba. Kairó lakossága a strand felé vette az irányt hétvégére, miközben a buszok a fővárosba viszik a turistákat. Egyiptomban többnyire minden turista a Nílus völgyében nézelődik, itt van Abu Szimbel, Luxor, Kairó és Alexandria, ahová a piramisok, templomok és elesett fáraók sírmaradványait vonzzák őket. Mások inkább a Vörös-tengerben búvárkodnak, vagy felmásznak a misztikus Sínai-hegyre. De a terület 94%-át sivatagok borítják, a Líbiai sivatag nyugatra, az Arab innen keletre fekszik. És bennük megannyi feltáratlan kincs.
Ó ne, ne mondd, hogy egy újabb forgalmi dugó! Ezúttal elég volt az émelyítő kipufogógázok és a járművezetők eldobált szemetei közötti szlalomozásból! Inkább Wadi El Natrun kis utcácskáit választom és az autópálya mellett haladok, hogy újra feljebb kapcsolhassam a sebességet. Habár az utak nem olyan jók, de legalább haladok!

Miután tettem néhány megkérdőjelezhető manővert a robogómmal, visszaveszek egy kicsit, és egy keskeny úton észak-nyugati, itt sziklás kiemelkedések keresztezik utamat a dűnéken, mintha egy óriási dinoszaurusz gerincén hajtanék át. Nagyon kevés jármű közlekedik erre. Kényelmesen sóhajtok és feljebb kapcsolom a sebességet, de nem sokkal, mert ki tudja, hátha pár kecske hirtelen úgy dönt, hogy pont most akar átkelni előttem az úton. Talán olyan régi ez az aszfalt, mint maga Heródes és rejt egy-két alattomos kátyút. Az is megeshet, hogy sziklák zúdultak a kanyarra, eltorlaszolva az utat. Esetleg egy pásztorkutya akar hirtelen, figyelmeztetés nélkül nekem rohanni... ah, a csendes út örömei. Elmosolyodom, amikor meglátom az álló járművek fényszóróit a távoli autópályán és enyhén gyorsítok, hogy utánozzam őket, amikor a robogó motorja elkezd zakatolni. Ne! John, remélem hogy a bütykölésed nem hagy most cserben. Megkerülöm a kormányt és megpróbálom helyrehozni, amikor fülsiketítően dudálnak nekem, hogy menjek vissza az út szélére. De csak megkerülni volt időm, és máris jött egyenesen felém egy kisteherautó, megrakva görögdinnyével, fényszórói villogtak és felháborodottan dudált. Minden úgy történt, mint egy lassított felvételen valami horror filmben. Úgy érzem, visszakerültem az út szélére, a motor pedig csak köhög. robban egyet utoljára, mielőtt végleg kiszállna belőle a lélek, a fényszórói is kialszanak. A földre tettem lábaimat, hogy megakadályozzam, nehogy a robogó a súlyával a mélybe rántson, teljes erőmből fékeztem lábaimmal. Csak időpocsékolás. A robogó kerekei megcsúsztak és megállíthatatlanul húz engem lefelé. Ösztönösen oldalra ugrom, a jármű leesik, én pedig utána, gurulok és gurulok tovább lefelé, amíg nem érzem, hogy elvesztem az eszméletem...

A hidegre ébredtem. Felnyögök, s megpróbálom visszahúzni magamra a takarót, de magam körül mindent nehéznek és kényelmetlennek érzek. Hol vagyok? Kezdetnek megteszi, hogy felülök, és visszatérnek az emlékek a robogós balesetről. A fájdalmat leszámítva a térdeimben, úgy tűnik egy darabban vannak; a hátizsákom kipárnázott az eséskor. Keresgélek, leveszem a hátizsákom és a sisakom és körülnézek, hová is érkeztem. Egy sziklás kiemelkedést látok, amit benőtt valamiféle tüskés bokor, ez állította meg az esést. Felettem kísérteties, ezüstös holdfény veti árnyékát a sziklafalra, ami kb. 50 lábnyira magasodik fölém. Ezen az útvonalon esélyem sincs. A lejtő sokkal kevésbé meredek, le lehet siklani. Ha tudok mozogni, akkor csak lefelé. És nem hiszem, hogy van értelme reménykedni, hogy valaha összeáll az én régi robogóm a szétszórt, törött darabjaiból, amik távolabb fekszenek tőlem.

Addig, amíg életben vagyok, figyelmeztetnem kell az ásatás csapatát, hogy nekem... van egy kis probléma, de csatlakozni fogok hozzájuk... a fenébe, fogalmam sincs hány óra lehet, csak az biztos, hogy éjjel van. Jó, majd a lehető leghamarabb csatlakozom hozzájuk. Kinyitom a hátizsákom, hogy kivegyem a mobilom. Ah. Úgy gondoltam, a táska segített tompítani az esést, a tartalma nem semmi. Felrobbant egy üveg víz, az "édes csókok" most nem mások, mint egy ragacsos kása némi morzsával, alufóliával és a törött üvegem darabjaival, műanyagok és elektronikai kütyük. Telefonomból megmentettem a SIM-kártyát, megtöröltem a pólómban és a farmerzsebembe csúsztattam. Nos, úgy néz ki, hogy a telefonom nélkül kell boldoguljak. Üdvözlet az ősidőkben! Matatok továbbra is a hátizsákomban, ah, a mini-zseblámpám még mindig működik. Remek! De a tartalék ruháimat nem tudom sok mindenre használni. Jegyzetfüzeteim zsírosak és ragacsosak, de egy hirtelen ötlettől vezérelve kiástam a golyóstollamat is és írni kezdtem... Ez nem olyasmi, mint a végrendelet, hanem egy emlékeztető, hogy ki voltam és kit kell értesíteni, ha már nem találnak életben. Jó, azt hiszem ez mégis egyfajta végrendelet. A fenébe, általában nem vagyok ilyen morbid! Gyerünk, rendbe fogok jönni. Úgy döntök, magam mögött hagyom a hátizsákom, a sisakom és a jegyzetfüzetem egy jól látható helyen. Megyek és megkeresem az utat, hogy stoppolva mehessek tovább Alexandriába, akkor is, ha egy szamár húzta szekéren kell utaznom majd!

A Hold hideg fényében bicegek óvatosan, lefelé a lejtőn kikerülve a növényeket és a cipőm alá gördülő köveket. Amennyire lehetséges, takarékoskodom a mini-zseblámpám elemeivel. Most valami kanyon közepén lehetek, egy ősi kiszáradt folyómederben, és nagyon bízom benne, hogy elvezet valahová. Megállok, hallgatózom; azt hiszem távoli visszhangokat hallok, innen suttogásnak tűnik. Ha van errefelé néhány ember, biztosan megmutatják, hogyan lehet visszajutni a főútra. Megragadt ez a gondolat a fejemben, így hát sietek tovább. Minél közelebb érek a suttogás forrásához, annál inkább remélem, hogy ez a személy már nincs messze. Lassan gurgulázó patak csobogása hallatszik, a sivatagi növényzet kétségbeesetten próbál felvenni minden csepp vizet, ami egyre sűrűbbé válik. Legalább tudok majd inni. Félretolom utamból az akác ágait és megmerevedek. Azt hiszem, láttam valami fehér alakot a lombozat közül. A szívem hevesen ver, és hunyorogva megpróbálom kivenni azt a furcsa alakat, anélkül, hogy ő kiszúrna engem.

Ez itt egy Jalabiya, hagyományos egyiptomi hosszú tunika, öv és gallér nélkül, ha ez valóban az, akkor mit csinálhat itt valaki éjszaka a vadonban? Nem, ez valami hosszabb és mozdulatlanul áll, éberen figyeli jelenlétem. Hirtelen megrázkódik az alak, idegesen ugrik egyet és elmenekül a bokrok közül félelmében. Paták dobbanását hallom a köves talajon, ahogyan távolodik tőlem, majd újra megáll. Ez egy fehér ló! Halálra vagyok rémülve, s a bizonytalan helyzet ellenére, hogy egy távoli kanyonban vagyok, szerencse, hogy megtaláltam ezt a lovat, szívem repdes az örömtől. Egy gondolat cikázik a fejemben: Meg kell találnom őt!