Úgy érzem magam, mint Howard Carter 1922 november 22.én. Legszívesebben kétségbeesetten sikítoznék. A Királyok Völgyében végzett rengeteg sikertelen ásatás után az utolsó szezonban az ásatások idő előtt véget értek anyagi okok miatt. Mindaddig, amíg hirtelen egy földműves kiabálni kezdett, mintha megszállta volna Sha, a rettegett sakálfejű démon. A paraszt csak megütött egy kőtömböt, letérdelt, megtisztította a homoktól a sima blokkot, hogy felfedje a második tömböt... Ezek a lépcsőfokok vezettek az érintetlenül álló Tutanhamon örök nyughelyéhez, arany szarkofágjához és pompás, sértetlen kincseihez.

Hmm... Kétlem, hogy az én felfedezésem eredményei annyira mesések lesznek, hogy kiállítják a kairói Egyptian Museumba, a Metropolitan Museum of Art-ban New York-ban, a londoni British Museumban vagy a Párizsban található Louvre-ban. Ez  a kis barlang egy öreg paraszt, vagy pásztor menedéke lehetett, a spártai bútorokból és a berendezésből ítélve. A nádból szőtt matrac porrá foszlott, a faajtó szétesett, amikor megtoltam, és egy cserépedény, amely eltört, amikor véletlenül belerúgtam. Olyan hülyének érzem magam miatta! Csalódottan sóhajtok egy akkorát, mint a Kheopsz piramis, s lelököm a törmeléket a korsóról és a fadarabokról a lábammal a sziklafal mellé. Mosolyra fakaszt a gondolat, hogy ha egy újabb Indiana Leyla Jones felfedezi ezt a barlangot egy napon, ő legalább ne botoljon meg a törmelék kupacon.

Alig várom, hogy elhagyjam már ezt a barlangot. Amikor elmondom ezt a szerencsétlen eseményt diáktársamnak, John-nak, jót fogunk nevetni rajta egy nagy-nagyon erős fekete tea mellett. Egy napon legenda lesz a nevem (legenda, amely remélem felülmúlja Nagy Sándor királyét is) - nyilván nem ma. Sóhajtok és visszafordulok a lépcsőn, amikor a szívem majd' kiugrik a helyéről. Egy kígyó fenyegetően emelkedik fel a sötétség mélyéről, kiéhezettnek tűnik, hatalmasra felágaskodik. Üvöltök a rémülettől, s visszaugrok a barlang belsejébe. Csapdába estem! 

Szívem egyre csak lüktet, a kígyó felkúszik a lépcsőn, s beér a barlangba. Szembe kell néznem vele, és megölni, mielőtt ő marna meg engem. Nem túl szerencsés a helyzet, azt hiszem ez egy egyiptomi kobra, a nagy gallérjáról ítélve. Ezek a kígyók több mint 8 láb hosszúságúra nőhetnek és félelmetes idegmérget bocsáthatnak ki. Ha sikerül méregfogait belém döfni, elsőként a légzőizmaim bénulnak meg, akkor pedig... 

Nem akarok meghalni! Végig pásztázom a barlang falain, valami fegyver után kutatva, amivel megvédhetem magam vagy hatástalaníthatnám a kobrát. Kétlem, hogy gyorsabb vagyok nála, főleg fegyver híján. Szükségem lenne egy ütőre, botra, de itt nem látok ilyesmit. Vagy talán egy nehéz takaró, amit rádobok, és elvakítja addig, amíg leszaladok a lépcsőn. Nem, egy halom szövet nem fogja megállítani... aggódva újra körülnézek a barlangban. Minél gyorsabban meg kell találnom a módját, hogyan szabadulhatok meg ettől a szörnyetegtől. 

Valami megmozdult, vagy csak a sziklák szabálytalan árnyékvetülete a barlang mélyedéseiben. Remegve arra irányítom a zseblámpa fényét. Ha a kobra családja jött, nagyapjába, unokatestvéreivel és másod-unokatestvéreivel... akkor én nagyon megszívtam! Visszalépek és megragadom a cserépedény egy éles darabját, erősen fogtam, mint egy tőrt. És motyogtam: "Va... Van ott valaki?"

Természetesen nem érkezett válasz. Miért is reménykedtem? Annyira rémült és tehetetlen vagyok, hogy most az egyszer azt kívánom, bár itt lenne a sármos herceg fehér lovon a semmiből, hogy levágja a fejét kobrának és családjának egy csapással a kardjával! Még szorosabban fogom a korsó darabját és odasétálok a szilkán táncoló árnyékhoz. Az árnyék felé szúrok, hátha így kiderül, hogy él-e az a valami. Rögtönzött tőröm nem hatol át a sziklán, de lóg rajta valami azonos színű. Eltávolítom a cserépdarabot és letépem róla a lógó darabot. Van egy kijárat, ami előtt ez lóg?

A lépcső felé pillantok, nincs kobra a láthatáron. benyomom a lógó rongydarabot a falon, remélve, hogy ez lesz a kijárat, de ami elém tárul, nem hagy szóhoz jutni. Biztosan nem fogok földi segítséget kapni, ha tovább merészkedem, ez valami isteni segítség lehetett, csak a hitem maradt. A függöny mögött az egyik legősibb egyiptomi templom van, hihetetlen! A barlang falait és a boltozatot egyiptomi istenségekről készült domború festmények borítják, jellegzetes egyiptomi perspektívából. Ra isteni napkorongjának sugarai alatt felismerem Hóruszt a sólyom-fejű ég- és nap megtestesülésének istenét, és Anubiszt, a sakál fejű istent, a halottak védelmezőjét. Ott van íbisz-fejű Thot az írástudók védelmezője és a Hold istene, és még sokan mások, főleg jeleneteket ábrázolnak, ahogyan adományokat ajánlanak fel nekik... Lélegzetelállító!

Az egyik isten különösen kitűnik közülük az adományok száma miatt; korsó olaj, lótusz, véka gabona, illatszerek és így tovább. Ezt az istent egy egyszerű emberi múmia képviseli, álló helyzetben, rajta sisak és mellvért valami felirattal... Ptah, hát persze, a művészetek párfogója and therefore of the “sânkh”,aki életet adott neki, a szobrász, aki megalkotta ezt élethű műalkotást… Aztán pillantásom egy lenyűgöző női arcra és testre téved, aki nem visel koronát, ő tényleg emlékeztet valakire... Lázasan próbálom megfejteni az alá vésett hieroglifák jelentését... "Neferiti", ami annyit tesz, "a szépség megérkezett".

A kezem még mindig remeg. Még mindig nem tudom elhinni, mit fedeztem fel. Lehet, hogy ez Neferiti kártusa, a gyönyörű és legendás királynőé? Keresem férje, Ehnaton fáraó ábrázolását is, akinek oldalán uralkodott megközelítőleg 3300 évvel ezelőtt. De ő hiányzik a domborművek soraiból. Ekkor jöttem rá, hogy a kis hieroglifák a királynő lábai alatt a neve feliratával servant of Ptah the sânkh Ptahmose...

Az agyam csak pörög, elképzelek a lehetetlen szerelmi történetet egy szerény szobrász és a megközelíthetetlen úrnő között, amikor zseblámpám fénye pislákolni kezd, ez aggasztó jel - visszarántott a kemény valóságba. Én vagyok az egyetlen, aki képes megmutatni a világnak ezt a történelmi felfedezést. De mi van, ha egy kobra végez velem? Eltettem a használhatatlan zseblámpát, s a cserépdarabot a farmerem zsebébe csúsztattam és elhúztam a függöny darabjait. Mélyeket lélegezve vonultam a sötétben a lépcső felé, készen arra, hogy megvakítsam az állatot, mielőtt ő mar belém vadul.