Meg kell találnom őt, a vad kancát, aki megfoghatatlan, akár a Hold.  Lassan sétálok a kanyonban, félretolva a nádat, a bozontos halfafüvet és egy csermelyciprus ágait. Hogy bátorítsam magam és tudassam jelenlétem a kancával, elkezdek dúdolni egy egyiptomi altatódalt. Csak a dallamára emlékszem, szavait nem tudom már felidézni. Mégis rögtönözöm némi vigasztaló szöveget mellé, hogy ezzel nyugtassam a kancát. Vajon működni fog?

Úgy döntött, hogy bújócskázni szeretne velem. Minden alkalommal, amikor a közelébe érek, izmai megfeszülnek a szőre alatt és arrébb megy, de mégis figyelemmel kísér engem. Talán kíváncsisága legyőzi a félelmét. Tovább dúdolok és sétálok felé, ezúttal sikerül 10 lábnyira megközelítenem. Elképesztően sűrű üstöke alatt ragyognak a Hold fényében nagy fekete szemei, orrlyukai kitágulnak, fülét hegyezi és forgatja, mintha csak jelezné vele a széljárást. Ösztönösen mozdulatlanná válok, nehogy megtörjem e varázslatos pillanatot. Már csak nagyon halkan folytatom a dúdolást, és megcsodálom a kanca eleganciáját, homorú profilját, feltartott farkát, erős izmait és hosszú, selymes sörényét. Méltóságteljes megjelenése hasonlít az arab telivérére, ezek a lovak versenyzés céljából elég keresettek a világ minden táján. Amira, egy igazi hercegnő. Mit csinálhat egyedül ebben a félelmetes kanyonban? Megszökhetett egy tenyésztőfarmról? Vagy talán rosszul bántak vele? A Hold lánya készen áll a menekülésre, a legkisebb gyanús mozgásra is ugrik, a levelek leghalkabb susogására - most meghajlítja nyakát, és lehajtja fejét a földre. Bárcsak lenne gy almám vagy kockacukrom, amit neki nyújthatnék, talán közeledik. Lassan, anélkül, hogy levenném róla szemeim, kezemet a farmerem hátsó zsebébe dugom. Kit tudja, hátha van ott valami, például lokum (Turkish Delight) vagy egy zacskó cukorka, amit szórakozottan beletehettem az egyetemen. De ez a kis mozgolódásom is elég, hogy felébresszem ősi félelmét, és a kanca újra elszaladt. Fülét hegyezi újra, és dacosan kirúg. Nem hiszem, hogy még visszajön, kissé csalódott vagyok most, mint amikor meg kell csípni magunkat egy csodálatos álom közben. Mélyet sóhajtottam, s kinyújtóztattam merev végtagjaimat - próbálom rávenni magam, hogy visszatérjek a valóságba, ami sokkal kevésbé lenyűgöző. Éjjel van és azon kapom magam, hogy nincs nálam semmilyen kommunikációs vagy közlekedési eszköz, itt bolyongok valahol a Wadi El Natrun szikláinak lábánál - azért hívják így a völgyet, mert magas a nátron tartalma, ami fertőtlenítő hatású, és megköti a sót, ami nélkülözhetetlen volt a mumifikációhoz az ókori Egyiptomban. Napjainkban már üveggyártáshoz használják fel, a kristályokat sós tavak környékén gyűjtik be évente kétszer, mint ahogyan ez is az, ahol éppen állok. Úgy gondolom, az itteni tavak környékén találhatok segítséget, ha éppen ez az év azon szakasza, amikor nátront gyűjtenek. Jó lenne látni a táborok fényét, ahol a szezonális munkások szállnak meg a kihívást jelentő munka után. De az egyetlen, amit látok, az a tavak tükörképéről visszatükröződő csillagok fénye. Szóval fel kell másznom a hegy oldalán, vagy keresnem kell valamilyen nyomot, és kénytelen leszek itt maradni a kiszáradt völgyben, remélve, hogy találok kiutat. Soha nem voltam különösképp jó a hegymászásban, úgy döntök, hogy inkább követem a völgy irányát. Ha valahol majd egy zuhatag ömlik ebbe a mederbe, akkor hamarosan elérem a Nílus vizét, ami aztán a Földközi-tengerbe ömlik, én is a végén elérném a tengert. Gyerünk!

Nem bírok tovább menni. Mindjárt szomjan halok. Úgy érzem, mintha már órák óta csak körbe-körbe sétálnék. A francba! Századik alkalommal is megbotlom és arccal a földre zuhanok, mint egy szegény kenyér, aki kiesett a kemencéből. Talán a baleset következménye, de úgy érzem, a könnyeimnek már nem szab gátat semmi, eluralkodik rajtam a reménytelenség. Itt akarok maradni, csak feküdni a talajon és várni a halált. Haszontalan fecsegésnek érzem, hogy a könnyeimtől várok segítséget, a szüleimért, Wadiha nénikémért, Johnért és Amiráért... Nyomorúságos gondolataimból a közelben lévő ágak reccsenésének zaja zökkent ki, egy újabb adrenalin adagot küldve. Valami hátulról közeledik felém. Megáll. Ismét közelít és megszimatolja a kezem. A rémület helyét most hatalmas öröm veszi át. Hajamon keresztülnézve felismerem Amirát, a fehér kancát, érzem ahogyan lélegzik, hosszú sörénye simogatja karjaim. Közelebb jön, s nekem nyomja az orrát, és halkan nyerít egyet, mintha megpróbálna rávenni, hogy felkeljek. Borzongás fut végig rajtam, ő is visszahúzódik. Aztán a lehető legóvatosabban az oldalamra fordulok és felegyenesedek, ő mindezt aggodalmasan figyeli. De nem fut el. Halkan suttogok neki és lassan felállok, nehogy elijesszem. De amint sétálok felé, megrázza fejét és hátrál pár lépést.

"Kérlek ne menj el, Amira!"

Sokáig, mozdulatlanul figyel engem, mielőtt megfordul, s tesz egy lépést előre, aztán még egyet. Felém fordította fejét, és patáival dobogni kezdett. Úgy vélem rám vár, azt akarja, hogy kövessem. Így hát elindulok előre, ő megvár, és követem, ahogyan tudom. Vajon hová visz?

Nem telik el sok idő, s újra hallom a csordogáló víz hangját, ez feldob. Már olyan szomjas vagyok. A száraz és ritka növényzet remélem csak illúzió; jelenleg a levelek sokkal simogatóbbak, mint a denevérek karmolásai, vagy akár egy gőzfürdő utáni olajos masszázs... Lehunyom a szemem, és csak a távolból jövő zizegő hangra koncentrálok. Víz szivárog a fal mentén, majd a cseppek egyenként leesnek, a hang egyre unalmasabb, mélyebb, szinte hipnotikus. Amira türelmetlennek tűnik. Dobog, s azt sugallja, menjek már. Egy keskeny vízmosáshoz vezet, a völgy falai közt egy hatalmas sziklatömb van, szorosan körülvéve bokrokkal. Meglepetésemben megállok egy pillanatra. Hogy fogom megkerülni ezt a sziklát? Amira ismét türelmetlenül dobog a földön, forog körülöttem, a hátam mögé kerülve nekem tolja fejét, hogy mozogjak. Engedelmeskedem neki, a vízmosás mentén haladok, s észreveszem, hogy a víz visszhangja intenzívebbé válik. Visszafordulok Amirához, ekkor döbbentem rá, hogy a forráshoz akart vezetni. Már messze van, fel-le rázza fejét, mielőtt halkan nyerítene, és az ellenkező irányban eltűnik. Mot már nekem kell vigyáznom magamra - talán ezt mondhatta. 

A szikla előtt állok, de a forrás még rejtve van. Feljebb mászom, és fülemet a falra teszem, hogy halljam, melyik irányból jön a csepegő víz hangja. Lihegve vágok át a tüskés bokrokon keresztül, egyre közeledem a falhoz, ujjaimat kampóként használom és a fal mélyedéseibe helyezem. Lábujjhegyen állva fülemet a falhoz teszem, ám hirtelen megcsúszom néhány apró kavicson, hátraesek, és azon kapom magam, hogy négykézláb állok a mederben gyökerek, tövisek és kisebb kövek között. Térdembe visszatér a fájdalom és ha ez nem lenne elég, még a tenyerembe is beleszúródott valami. Átkozom ügyetlenségem, amíg elérem a falat, amiben megkapaszkodva felállok. Néhány tüskés növénytől eltekintve, nem tapintottam ki semmi egyebet, üres volt minden. Nekivágok fejjel előre a sötétségnek!