A bemutató előnézeti képe:

A bemutató kódja, amit ki kell másolnod, majd beillesztened profiloldaladra HTML módban:

A lovaink megkapták az iránymutatást a bekerített legelőn, és a felszerelés elrakása után, amit apám a nyergesbe hozott, bemásztunk az egyik elektromos autóba, amely egy napellenző/vászontető alatt parkolt.

„Nagyon könnyű vezetni.” - magyarázza a férfiak közül az egyik, megnyomva egy nagy gombot a műszerfalon, hogy elindítsa. „Ennek a karnak három helyzete lehet: előre, állj és hátrafelé. Az első utukon Önökkel tartunk, azután szabadon mozoghatnak a környéken, ahogy szeretnének.”

Lenyűgözött az elektromos jármű csendessége és a vezetőink hallgatása. Szóval annak ellenére, hogy szívem szerint ezernyi kérdést tennék fel, eldöntöm, hogy a kastélyba történő utazásra koncentrálok, ahol nemsokára elszállásolnak majd minket a szobákban.

Több hektárnyi tájat szelünk át, ami minden, csak nem városi – magas, csipkézett sziklák, hangától és rekettyétől csillogó mocsár, rétek, csalitosok – amíg el nem érjük a fehér, rózsaszínben játszó kövekből konstruált fenséges kastélyt. Az óceánnal szemben építették, és úgy tűnik, hogy egy központi épületet tartalmaz három épületszárnnyal, mindegyik egy palatetős toronnyal megkoronázva. Elhajtunk az első két szárny előtt, és megállunk a főépület bejárata előtt, egy vízköpőkkel és ijesztő szörnyekkel díszített boltív alatt. Elnyomom magamban a borzongást, és pillantásom a parkoló felé fordítom, ami tele van rendezett sorokban álló járművekkel.

„Ha szíveskednének követni minket…”

Felsétálunk egy lépcsősoron, amit ugyanabból a kőből faragtak, mint a falakat, és az aulában találjuk magunkat, amit a magas ablakok napfénnyel árasztanak el.

„A kápolna a baloldalon található, Mr. Hannibal könyvtára és magánlakosztálya egyenesen, a vendégeknek lefoglalt szárny pedig jobb oldalt. Elvezetem Önöket a szobáikhoz, és megmutatom, hol tudnak pihenni és enni.”

Oh. Szóval egy bizonyos Mr. Hannibal vendégei vagyunk. Még soha nem hallottam róla ezelőtt. Remélem, hogy mihelyt letelepedtünk, apám végre elmondja, hogy mi folyik itt! Közben követem őket egy széles folyosó mentén, visszapillantva a lenyűgöző csigalépcsőre, ami a magánszobákba vezet, amik három emeletet foglalnak el. Az üvegkupola a csúcson minden lépésre visszatükrözi a korlátokat és a délutáni napfény beömlő sugarait, fénnyel csíkozva a falon sorakozó családi portrékat. Annyira megigéző, hogy erőlködnöm kell, hogy elszakítsam magam a fények és árnyékok spiráljától. Vendéglátónk alkalmazottjai tökéletes szinkronban kinyitják nekünk az ajtót, majd apám és én belépünk a területre, amit lefoglaltak nekünk. Az első, amit észreveszek, hogy a néhány ruha, amit sietősen begyömöszöltem a hátizsákomba, már gondosan össze van hajtogatva, vagy a vállfákon lóg a szekrények egyikében. Érzem, hogy olyan piros leszek, mint a paradicsom, és gyorsan az ablak felé fordulok. Borzasztóan zavarban vagyok; valaki még a fehérneműmet is összehajtogatta, és elrakta! Szélesre tárom az ablakokat, hogy elrejtsem a zavaromat, és a sirályok barátságos rikoltása üdvözöl az óceán zúgásán túlról. Kihajolok az ablakon. Ez csodálatos, a szobám a semmi fölé van függesztve, és a hullámokon túl lenyugvó napra néz!

Egyedül a hangulatos, de hihetetlenül giccses cirkuszi lakókocsik kényelmét ismerve, végül talán mégiscsak élvezni fogom a kastélyban alvás váratlan luxusát!

A következő eseményen szinte 100% biztossággal mondhatom, Bucephalus lesz megszerezhető, de milyen lovak jönnek a legendás lovak után?

Vélhetően az Asztrológiából eredeztethető pompások. 12 csillagjegy van, 12 pompást lehet majd ezeknek megfelelően összegyűjteni, illetve egy 13-at is meg lehet kapni, ha valakinek birtokában van mind a 12, de az ő kiléte még nagyon homályos.

Egyik bónuszuk: Ha adott csillagjegyben születtél, megajándékoz téged a születésnapodon. Skorpiónál ez az ajándék, azt rebesgetik, hogy egy 5. elem lesz.

Most legyen elég ennyi információmorzsa, napokon belül a hunhowrse.hu úgyis részletekig merül majd benne és Ti is többet tudhattok majd ezekről az új lovakról. :)

A bemutató előnézeti képe:

A bemutató kódja, amit ki kell másolnod, majd beillesztened profiloldaladra HTML módban:

Wow… Amint áthaladtunk a tölgyfaligeten, olyan látvány fogadott minket, ami annyira ide nem illőnek tűnt ebben a vadonban. Egy neogótikus kastély, ahogy a két férfi közül az idősebb mondja nekünk, végignézve a szirt és az óceán felett, onnan, ahol a kastély áll, oda, ahol kövei a napfényre bukkannak, büszke tornyaival a magasságba nyúlva, mintha dacolna az éggel, a tengerrel és a széllel. Van egy óriási, szabályszerű franciakert elől, tökéletesen karbantartva, virággal teli rotundákkal és csendes sarkokkal, amelyeket diszkrét beszélgetésekre terveztek, valamint egy lenyűgöző szabadtéri színház nyilvános előadásokra. Borzongás fut végig a gerincemen. Miféle modern „földesúr” élne ilyen különös kastélyban?

„Az istállók itt vannak.” mondja a fiatalabbik a férfiak közül, a kastélytól ellenkező irányba mutatva.

Elszakítom a pillantásom ettől a monumentális kastélytól, s egy közteret találok, körülzárva magas, kovácsoltvas kapukkal, a közepén négyszögletű lovaglótérrel és lovasiskolával. Óriási kifutók terülnek el végig a köztér aljáig, ahol számos istálló van, körülvéve egy nyergest és egy fából készült kocsiszínt. Minden olyan tisztának, csiszoltnak és tökéletesnek látszik… de a lovaknak semmi nyomát nem látom a közelben!

Ahogy közeledem az istállókhoz, észreveszem, hogy a teljes birtok magas vas korlátokkal védett. Lehetetlen bárkinek belépni gyalog vagy akár járművel. Vagy elmenni… Megborzongok az enyhe tavaszi időjárás ellenére, tele az elszigeteltség és elnyomás érzésével, ami kevésbé tűnne idegennek a Krasnokamensk fegyenctelepen Szibériában. Egy díszes börtönben vagyunk? Majdnem annyira utálom a csapdába esés érzését, mint hogy ne legyen választásom valamivel kapcsolatban. Miért nem tud az apám, egy kozák, aki büszke és hajthatatlan majdnem addig a pontig, hogy egy csendből álló falat tartson fenn, hozzám beszélni? Miért nem tudja megosztani velem a gondolatait és a terveit, az érzelmeit meg sem említve? Hogyan tudott az édesanyám, aki belehalt abba, hogy életet adott nekem, elfogadni valakit így, valakit, aki olyan kemény, mint a gránit? Belül tombolok. Olyan sokáig visszatartottam magam. Sikítani akarok, elhagyni ezt a helyet azonnal. De nincsenek szárnyaim, nem tudok elrepülni, és ha beleugranék az óceánba, kétségkívül darabokra szakadnék a sziklákon odalent. És még csak nem is nyernék rajta semmit. Nincs más választásom, mint csöndben maradni, és követni Apám kívánságait, amíg elhagyhatom a családi fészket…

Magam mögött hagyom majd a cirkusz világát, ahol felnőttem, a mély ragaszkodás ellenére, amit az én Vassili nagybátyám és Irina nagynéném iránt érzek, akik annyira gyengédek és boldogak, mint amennyire szófukar tud lenni az apám. Miután édesanyám meghalt, Irina nagynéném meggyőzte a bátyját, hogy feladja a katonai kötelességeit, csatlakozzon a cirkuszához, és neveljen fel engem. Ahogy jó kozákhoz illik, a lovaknak szentelte magát, végül egyedül velük kommunikálva. Olyan sokat csiszolta a tehetségét, mint „lósuttogó”, hogy a hírneve mind több és több olyan embert vonzott, akik „bonyolult” lovak gazdái voltak, akiket le tudott nyugtatni és edzeni tudott. Megtanultam zsonglőrködni, a kifeszített kötélen sétálni magasan a porond fölött, az egyik trapézról a másikra röppenni, és vágtázó lovak hátára felugrani, míg a közönség tapsolt. Mindez a kemény munkával, a fegyelemmel és partnereimben - különösen a lovainkban - való bizalommal volt lehetséges. Az hiszem, ha nem lettem volna olyan hihetetlenül boldog, hogy velük tölthettem az időmet, soha nem lett volna meg az erőm, hogy a színpadom olyan szikrázóan mosolygóvá tegyem, amilyen fényesen ragyogott a jelmezem…

Megcirógattam Mishka üstökét, aki odavándorolt hozzám, hogy az orrát nyakamba temesse, ikernővére, Mysh’ pedig rögtön a nyomdokaiba lépett. Az ikerterhességek hihetetlenül ritkák a kancák között, és nagyon gyakran csak az egyik csikó éli túl. A Mysh’  egeret jelent -  olyan kicsi és törékeny volt születésekor, hogy nem tudtuk, hogy meglesz-e az ereje, hogy éljen. De nőtt és izmosodott, amíg utol nem érte a bátyját, Mishkát, a medvét. Az ikrek egymással versenyezve rágcsálnak, és szuszognak nekem, és végül nevetésben török ki, ahogy a két ló csiklandoz, ragaszkodva hozzá, hogy megsimogassam őket. Hirtelen megrohan egy gyengéd érzés Irina nagynéném iránt, aki egyszer azt mondta, hogy aranyló gesztenyeszín sörényükkel és az én vad vörös loboncommal olyan, mintha mókusok harcolnának! Végre ellazulok, és felváltva megölelem mindkét társam.  Nem számít, mi áll előttünk, amíg ők mellettem vannak, minden rendben lesz, biztos vagyok benne!

No, nem azért mert nekem szabadult fel plusz pár óra szabadidőm. Egy nagylelkű játékostársunk ajánlotta fel segítségét, miután rátalált az oldalra. Régi játékos már a Howrse-on, talán páran ismeritek is nevét,

Ő: Lobolond444 - aki egy gratulációt mindenképpen megérdemel. :)

Eddig 8 fejezetet fordított le Zaldia történetéből, amelyek hamarosan elérhetőek is lesznek itt az oldalon jóvoltából, s folyamatosan fordít, ahogyan ideje engedi. Türelmetlenkedés tehát ne legyen, ő sem hivatásos fordító, hanem szabadidejéből áldoz rá nem kevés időt, inkább köszönjük meg neki mindezt! :)
Tormenta története egyelőre kimaradt a sorból, csak a prológus egy része van lefordítva, de valamikor a közeljövőben a többi fejezet is pótlásra kerül, hogy ne legyen hiányos a sztori.

Baszkföld, Nadja

Még sohasem láttam az óceánt ezelőtt. A sziklán gubbasztva nézem a hullámokat, ahogy a tajtékkal fehérbe fordulnak, és nekicsapódnak a szikláknak. Hallgatom a konok morajlásukat, érezve, ahogy a tengeri szél csapkodja a hajamat, és megízlelem a sós cseppecskéket az ajkamon. Kitárom a karom, és átadom a testem az elemek erejének, és kacagok, ahogy a sirályok csacsognak a hullámok fölött szállva. Talán én is elszállhatnék, lebegve, akár a madarak felettem, dacolva a széllel, mielőtt lezúdulnának a vízbe, megragadva azt a szerencsétlen halat, aki préda lesz a csőrükben.

„Nadja! Gyere és segíts nekem!”

Mohón megnyalom az ajkaim, mielőtt vonakodva elindulok a szikla pereméről. Apám mereven néz rám, a szemei azt látszanak mondani: „nem azért vagyunk itt, hogy jól érezzük magunkat”. De én tényleg nagyon meg akartam ízlelni az óceán felfedezésének zamatát, a szikla teteje mentén szaladni, táncolni az égszínkék tárnicsok és napfényes nárciszok, a mályvaszín orchideák és a sugárzó pipacsok között, és a vibrálóan színes pillangókat űzni. Ezért megígérem magamnak, hogy kihasználom majd a szabadság minden egyes megtakarított pillanatát, hogy elmenjek felfedezni ezt a csodálatos tájat. Azután visszasétálok az aszfalt és a magánrepülő felé, ami ideszállított minket Oroszországból – engem, apámat és a lovainkat.

Egyfajta golf kocsit már megtöltöttek a poggyászunkkal és a felszereléssel, amit apám el akart hozni. Nézem, ahogy tovagördül egy kanyargós ösvény mentén a sziklák között, eltűnve egy tölgyfákból álló erdőcske mögött, ami elzárja a kilátást a part felé. Azon tűnődöm, hogy vajon hol fogunk megszállni. Két férfi, egyenesen, mint akik karót nyeltek, ott állnak a repülőgép hatalmas fémajtaja előtt, készen arra, hogy leeresszék azt az apám jelzésére. Az apám átad nekem két kötőféket, én fogom gondját viselni Mishkának és Mysh'nek, és ő fog ügyelni Zaldiára. A hosszú utazás után, a gyógynövényes „nyugtatók” ellenére, amit a beszállás előtt adtunk nekik, a lovak talán kiszámíthatatlanul fognak reagálni, újra a szilárd talajon találva magukat. Az apám jelzésére a két férfi kinyitja az ajtót, ami egy rámpát emel le a talajra. Felmászunk rá, és a kibélelt bokszok felé tartunk, ahol a lovak nyugtalanul várakoznak. Hozzácsatolom a vezetőszárakat a kötőfékekhez, és kivezetem Myshkát és Mish't, a „medve” és „egér” ikreket a külvilágba, a bátorítás szavait suttogva. Szemeikkel, a füleikkel és az orrlyukaikkal mind azon vannak, hogy felfedezzék az új környezetet, aztán, nem észlelve semmi veszélyt, boldogan legelészni kezdenek. Zaldia azonban több sürgést-forgást igényel. Apám minden biztatására, és  fülébe suttogott szavára szüksége van, mielőtt beleegyezik, hogy továbbmenjen a mellette lévő padozatra. Minden erőtől duzzadó izma remeg, a fejét minden irányba forgatja, minden egyes részletet óvatosan megvizsgálva. Látva Myshka és Mysh’ nyugodt viselkedését, megnyugszik egy kicsit. Zaldia tesz néhány lépést az aszfaltra, és utána a süppedő talajra. Megrázza hosszú, hullámos sörényét, feltárva erős nyakát. Szőre, amely alatt erős izmai hullámzanak, fénylik a napfényben, mintegy királyi pompában. Elegáns járása kihangsúlyozza az andalúz fajta nemességét; büszke és erős, mégis törékeny egyszerre.

„Mr. Tkachev, a repülőnek indulnia kell.” - Avatkozik közbe a férfiak egyike. - „Tovább kell mennünk a lovakkal. Ha méltóztatnak követni minket, elkalauzoljuk Önöket az istállókhoz.” - Apám bólint, és Zaldia vezetőszárát lazán fogva követi a két férfit, akik még mindig olyan merevek, mint a deszkák. Követem őket hátulról Myshkával és Mishhel, az ösvény mentén, amit a poggyászkocsi is használt. Amikor megérkezünk a tölgyberekbe, hallom a repülőgép oldalajtajának fémes dördülését, ami megijeszti a lovakat. Megnyugtatom őket, és visszapillantok a hátam mögé. A sugárhajtású végiggördül az aszfalton, és egy U-fordulót tesz, mielőtt felgyorsít, a motorjai visítanak. Az óceán felé indul, gyorsabban és gyorsabban, méltóságteljesen felszállva, pont mielőtt elérné a szikla peremét. A pilóta visszahúzza a kerekeket a törzsbe, és a fémmadár felszáll az égbe, eltűnve a látómezőmből egy pillanat alatt. Úgy érzem, a mellkasom elnehezedik, és néhány mély lélegzetet veszek. Csak most jöttem rá, hogy itt landoltunk ezen az ismeretlen tájon, és már nincs visszaút. Azt remélem, hogy apámnak, aki mindig olyan titkolózó és csendes, és aki csak percekkel az indulásunk előtt mondta el nekem, hogy utazunk, jó oka van arra, hogy arra késztetett, hogy mindent magunk mögött hagyjunk…

Törökország, Zacharias

A tudás felbecsülhetetlen.

Frissen borotváltan és nyugati ruhákba öltözötten senki sem fogja felismerni az „új és feljavított” Zacharias barátot, az alázatos kopt szerzetest…

Az Egyiptomból való szökésem óta, amit attól az ostoba, tudatlan archeológus diáktól - akinek valahogy mégis sikerült a bolondját járatni velem - Leylától lopott dollároknak köszönhetően, azóta folyamatosan tűnődöm. Elvakított a mohóság, elvettem a pénzt, és hátrahagytam a tárgyat, ami messze értékesebb volt… A düh úgy marcangol engem, mintha egy patkány lenne a bensőmben!

Amikor rájöttem, hogy a tárgy, amit el kellet volna vinnem Hannibalnak, még mindig Leyla és az amerikai barátja kezei között van, tudtam, hogy soha többé nem jelenhetek meg a pártfogóm szeme előtt anélkül, hogy veszélybe sodornám az életem. Elbuktam. A menekülés volt az egyetlen választási lehetőségem. Azután megtudtam a médiából, hogy volt egy rejtélyes lopás a legbiztonságosabb helyen Kairóban, a Nemzeti Múzeumban. Világos, hogy Hannibalnak sikerült visszaszereznie az értékes fémdarabot a segítségem nélkül is. Szeretném megérteni, hogy ez a férfi, akinek már mindene megvan, akinek a birtokában van a szerencse, az erő és a dicsőség, miért annyira megszállottja annak a nyomorult háromszögű, gravírozott fémnek.

Tudom, hogy a fémdarab hogy néz ki, mert Hannibal küldött nekem egy fotót egy hasonló darabról, mielőtt megbízott volna a feladattal, hogy elvegyem Leylától. Most úgy érzem, vissza tudnám szerezni Hannibal megbecsülését, ha adnék neki néhány életbevágó információt, amit hiányol. És éppen azon vagyok, hogy visszaszerezzem ezt az információt…

Amikor képeztem magam, hogy szerzetessé váljak, sok monostorban éltem és tanultam világszerte. Sok év után újra itt vagyok Anatóliában, Törökország keleti részében. Sok ember útja keresztezte egymást itt: szemiták, törökök, rómaiak, hettiták, lídek, görögök, perzsák, arabok, stb. A perzsák voltak azok, akik elnevezték ezt a régiót Kappadókiának, ami azt jelenti: „a gyönyörű lovak földje”. Majdnem hogy holdbéli táj is lehetne, annyira természetfelettinek tűnik. Az emlékeim az első látogatásról elárasztják az agyamat, összekeveredve a lelki szemeim előtt. Egy völgy teleszórva vulkanikus kőalakzatokkal, az emberek által kivájt bazalt és tufa tölcsérekkel, amelynek azt a becenevet adták: „tündérkémények”. A sziklás hegység lejtői, több mint háromezer lábbal Göreme felett derengve, azután egy hosszú, keskeny kanyon, két kőszikla között elrejtve, amelyek tele vannak a sziklába vájt és gazdag színekkel megfestett házakkal és templomokkal. Úgyszintén emlékszem egy hatalmas földalatti városra, és a klausztrofóbia érzésére, amit megtapasztaltam. Veszek egy mély lélegzetet, azt remélve, hogy elkergethetem az emlékek szélörvényét, és a célomra koncentrálok. Arra van szükségem, hogy elérjem a Yüksek Kilise-t, a legmagasabb menedékhelyet a hegyen, ahol kezdő íródeákként tartózkodtam…

Megmászom az elnyűtt lépcsőket, amelyeket az üldözött keresztény remeték vájtak a sziklákba a negyedik században, amíg el nem érem a természetes barlangot, mely a meredek hegyoldalba ékelődik. Ez a mentsvár egyszer egy nagyobb ortodox monostor volt, mielőtt elhagyták volna az alacsonyan fekvő épületek javára amiatt a nehézségek miatt, amit az elérése jelentett. Mi történt az első szerzetesek kitartásával, akik beástak a hegy belsejébe, hogy létrehozzanak egy étkezdét, szellőztető csatornákat, valamint a cellák üregeit az egyre bővülő közösségüknek? Ezenfelül kiástak menekülő alagutakat is, amiket támadás esetén használhattak. Egy lenyűgöző könyvtárat is létrehoztak azáltal, hogy összegyűjtötték és kategorizálták a táblákat és tekercseket, amiket azóta már elhordtak a menekülők. Itt, az elfelejtett, és a figyelő tekintetektől távol lévő könyvtárban remélem, hogy megtalálom azt, ami után kutatok. A kezeim megremegnek, ahogy eltávolítom a biztonsági korlátot, ami elzárja a barlang bejáratát.

Keresztülsétálok a kihalt folyosókon, egyedül a lépteim visszhangjai kísérnek. Mindent hátrahagytak, amit túl súlyosnak vagy haszontalannak ítéltek. Végül elérem a könyvtárt. Még emlékszem, ahogy itt ültem ennél a kőasztalnál, a világítás csupán egy viaszgyertya volt, a frusztráció, meg az óriási elbátortalanodás érzésével, amit az előttem lévő feladat okozott. Hogy teszteljék a hűségemet és önmegtagadásomat, arra a feladatra jelöltek ki, hogy a kisebb írásokat kimásoljam. Nem ismertem annak a jelentését, amit másoltam, mert az eredeti pergamen elmorzsolódott az idő múlásával, és a Rendfőnök Atya kimerítően állhatatos volt az összes ősi írás megőrzésében. Összeszorított fogakkal másoltam az érthetetlen szavakat, amik szinte az őrület határára taszítottak.

Egy görög a Kr. e. 4 század végéről, aki katonának vallotta magát, egy hihetetlen menekülési történetet beszélt el India határain túlról. Egy átokról beszélt, amit fejére hozott a titkos küldetése által; a Zeusz csillaga iránt való megszállottságról, ami fokozatosan elkezdte felemészteni a máját és az agyát. A pergamen közepén egy rajzot találtam, amit nagy nehézségek közepette másoltam ki, mivel majdnem kivehetetlen volt, mintha valaki őrjöngve kikaparta volna pergamenből, hogy kitörölje, ami oda volt rajzolva. Az egész éjszakámat igénybe vette, hogy egy teljes másolatot kapjak a régi pergamenről. Hajnalban, a felismerés valamilyen formájában reménykedve, fáradozásaim gyümölcsét átadtam könyvtáros testvéremnek, aki szórakozottan bólintott, mielőtt feltekerte volna a pergament, és elraktározta volna a falmélyedések legalsó sorába, a kisebb írások részlegére.

Épp ahogy reméltem, csak a szentek írásait és az úgynevezett fontosabb írásokat vitték el. A szívem őrült táncba kezdett, ahogy az alsó archívumokhoz közeledtem. Letérdelve lázasan keresgéltem az alacsonyabban lévő falnyílásokban, kinyitva, majd félredobva az összes szükségtelen másolatot, amit a tanoncok írtak meg az évek során. Itt is van! A másolatom, még mindig érintetlen, a tinta éppen csak elhalványodva. Érzem a vért hangosan dobolni a halántékomon, ahogy a középen lévő rajzra meredek. Egy háromszög az megtört alappal, görög betűkkel és furcsa szimbólumokkal körülvéve; és rendkívül hasonló a fotón lévő háromszöghöz, amit Hannibal küldött!

Elkezdtem megállíthatatlanul kacagni, ahogy a másolatomat olvastam. Az utolsó mondat azt mondja, hogy a görög katona megbízta Zeusz papjait annak a megőrzésével, ami Zeuszhoz tartozott. Az emberek annyira gyengék és félelemmel teljesek az előtt a mindenhatóság előtt, amellyel az isteneiket felruházták… És most hatalmam van Hannibal felett, mivelhogy a kezemben tartom a kulcsot Zeusz csillagának egy újabb darabjához!

A tudás valóban felbecsülhetetlen…

A bemutató előnézeti képe:

A bemutató kódja, amit ki kell másolnod, majd beillesztened profiloldaladra HTML módban: