Baszkföld, Nadja

Még sohasem láttam az óceánt ezelőtt. A sziklán gubbasztva nézem a hullámokat, ahogy a tajtékkal fehérbe fordulnak, és nekicsapódnak a szikláknak. Hallgatom a konok morajlásukat, érezve, ahogy a tengeri szél csapkodja a hajamat, és megízlelem a sós cseppecskéket az ajkamon. Kitárom a karom, és átadom a testem az elemek erejének, és kacagok, ahogy a sirályok csacsognak a hullámok fölött szállva. Talán én is elszállhatnék, lebegve, akár a madarak felettem, dacolva a széllel, mielőtt lezúdulnának a vízbe, megragadva azt a szerencsétlen halat, aki préda lesz a csőrükben.

„Nadja! Gyere és segíts nekem!”

Mohón megnyalom az ajkaim, mielőtt vonakodva elindulok a szikla pereméről. Apám mereven néz rám, a szemei azt látszanak mondani: „nem azért vagyunk itt, hogy jól érezzük magunkat”. De én tényleg nagyon meg akartam ízlelni az óceán felfedezésének zamatát, a szikla teteje mentén szaladni, táncolni az égszínkék tárnicsok és napfényes nárciszok, a mályvaszín orchideák és a sugárzó pipacsok között, és a vibrálóan színes pillangókat űzni. Ezért megígérem magamnak, hogy kihasználom majd a szabadság minden egyes megtakarított pillanatát, hogy elmenjek felfedezni ezt a csodálatos tájat. Azután visszasétálok az aszfalt és a magánrepülő felé, ami ideszállított minket Oroszországból – engem, apámat és a lovainkat.

Egyfajta golf kocsit már megtöltöttek a poggyászunkkal és a felszereléssel, amit apám el akart hozni. Nézem, ahogy tovagördül egy kanyargós ösvény mentén a sziklák között, eltűnve egy tölgyfákból álló erdőcske mögött, ami elzárja a kilátást a part felé. Azon tűnődöm, hogy vajon hol fogunk megszállni. Két férfi, egyenesen, mint akik karót nyeltek, ott állnak a repülőgép hatalmas fémajtaja előtt, készen arra, hogy leeresszék azt az apám jelzésére. Az apám átad nekem két kötőféket, én fogom gondját viselni Mishkának és Mysh'nek, és ő fog ügyelni Zaldiára. A hosszú utazás után, a gyógynövényes „nyugtatók” ellenére, amit a beszállás előtt adtunk nekik, a lovak talán kiszámíthatatlanul fognak reagálni, újra a szilárd talajon találva magukat. Az apám jelzésére a két férfi kinyitja az ajtót, ami egy rámpát emel le a talajra. Felmászunk rá, és a kibélelt bokszok felé tartunk, ahol a lovak nyugtalanul várakoznak. Hozzácsatolom a vezetőszárakat a kötőfékekhez, és kivezetem Myshkát és Mish't, a „medve” és „egér” ikreket a külvilágba, a bátorítás szavait suttogva. Szemeikkel, a füleikkel és az orrlyukaikkal mind azon vannak, hogy felfedezzék az új környezetet, aztán, nem észlelve semmi veszélyt, boldogan legelészni kezdenek. Zaldia azonban több sürgést-forgást igényel. Apám minden biztatására, és  fülébe suttogott szavára szüksége van, mielőtt beleegyezik, hogy továbbmenjen a mellette lévő padozatra. Minden erőtől duzzadó izma remeg, a fejét minden irányba forgatja, minden egyes részletet óvatosan megvizsgálva. Látva Myshka és Mysh’ nyugodt viselkedését, megnyugszik egy kicsit. Zaldia tesz néhány lépést az aszfaltra, és utána a süppedő talajra. Megrázza hosszú, hullámos sörényét, feltárva erős nyakát. Szőre, amely alatt erős izmai hullámzanak, fénylik a napfényben, mintegy királyi pompában. Elegáns járása kihangsúlyozza az andalúz fajta nemességét; büszke és erős, mégis törékeny egyszerre.

„Mr. Tkachev, a repülőnek indulnia kell.” - Avatkozik közbe a férfiak egyike. - „Tovább kell mennünk a lovakkal. Ha méltóztatnak követni minket, elkalauzoljuk Önöket az istállókhoz.” - Apám bólint, és Zaldia vezetőszárát lazán fogva követi a két férfit, akik még mindig olyan merevek, mint a deszkák. Követem őket hátulról Myshkával és Mishhel, az ösvény mentén, amit a poggyászkocsi is használt. Amikor megérkezünk a tölgyberekbe, hallom a repülőgép oldalajtajának fémes dördülését, ami megijeszti a lovakat. Megnyugtatom őket, és visszapillantok a hátam mögé. A sugárhajtású végiggördül az aszfalton, és egy U-fordulót tesz, mielőtt felgyorsít, a motorjai visítanak. Az óceán felé indul, gyorsabban és gyorsabban, méltóságteljesen felszállva, pont mielőtt elérné a szikla peremét. A pilóta visszahúzza a kerekeket a törzsbe, és a fémmadár felszáll az égbe, eltűnve a látómezőmből egy pillanat alatt. Úgy érzem, a mellkasom elnehezedik, és néhány mély lélegzetet veszek. Csak most jöttem rá, hogy itt landoltunk ezen az ismeretlen tájon, és már nincs visszaút. Azt remélem, hogy apámnak, aki mindig olyan titkolózó és csendes, és aki csak percekkel az indulásunk előtt mondta el nekem, hogy utazunk, jó oka van arra, hogy arra késztetett, hogy mindent magunk mögött hagyjunk…