Törökország, Zacharias

A tudás felbecsülhetetlen.

Frissen borotváltan és nyugati ruhákba öltözötten senki sem fogja felismerni az „új és feljavított” Zacharias barátot, az alázatos kopt szerzetest…

Az Egyiptomból való szökésem óta, amit attól az ostoba, tudatlan archeológus diáktól - akinek valahogy mégis sikerült a bolondját járatni velem - Leylától lopott dollároknak köszönhetően, azóta folyamatosan tűnődöm. Elvakított a mohóság, elvettem a pénzt, és hátrahagytam a tárgyat, ami messze értékesebb volt… A düh úgy marcangol engem, mintha egy patkány lenne a bensőmben!

Amikor rájöttem, hogy a tárgy, amit el kellet volna vinnem Hannibalnak, még mindig Leyla és az amerikai barátja kezei között van, tudtam, hogy soha többé nem jelenhetek meg a pártfogóm szeme előtt anélkül, hogy veszélybe sodornám az életem. Elbuktam. A menekülés volt az egyetlen választási lehetőségem. Azután megtudtam a médiából, hogy volt egy rejtélyes lopás a legbiztonságosabb helyen Kairóban, a Nemzeti Múzeumban. Világos, hogy Hannibalnak sikerült visszaszereznie az értékes fémdarabot a segítségem nélkül is. Szeretném megérteni, hogy ez a férfi, akinek már mindene megvan, akinek a birtokában van a szerencse, az erő és a dicsőség, miért annyira megszállottja annak a nyomorult háromszögű, gravírozott fémnek.

Tudom, hogy a fémdarab hogy néz ki, mert Hannibal küldött nekem egy fotót egy hasonló darabról, mielőtt megbízott volna a feladattal, hogy elvegyem Leylától. Most úgy érzem, vissza tudnám szerezni Hannibal megbecsülését, ha adnék neki néhány életbevágó információt, amit hiányol. És éppen azon vagyok, hogy visszaszerezzem ezt az információt…

Amikor képeztem magam, hogy szerzetessé váljak, sok monostorban éltem és tanultam világszerte. Sok év után újra itt vagyok Anatóliában, Törökország keleti részében. Sok ember útja keresztezte egymást itt: szemiták, törökök, rómaiak, hettiták, lídek, görögök, perzsák, arabok, stb. A perzsák voltak azok, akik elnevezték ezt a régiót Kappadókiának, ami azt jelenti: „a gyönyörű lovak földje”. Majdnem hogy holdbéli táj is lehetne, annyira természetfelettinek tűnik. Az emlékeim az első látogatásról elárasztják az agyamat, összekeveredve a lelki szemeim előtt. Egy völgy teleszórva vulkanikus kőalakzatokkal, az emberek által kivájt bazalt és tufa tölcsérekkel, amelynek azt a becenevet adták: „tündérkémények”. A sziklás hegység lejtői, több mint háromezer lábbal Göreme felett derengve, azután egy hosszú, keskeny kanyon, két kőszikla között elrejtve, amelyek tele vannak a sziklába vájt és gazdag színekkel megfestett házakkal és templomokkal. Úgyszintén emlékszem egy hatalmas földalatti városra, és a klausztrofóbia érzésére, amit megtapasztaltam. Veszek egy mély lélegzetet, azt remélve, hogy elkergethetem az emlékek szélörvényét, és a célomra koncentrálok. Arra van szükségem, hogy elérjem a Yüksek Kilise-t, a legmagasabb menedékhelyet a hegyen, ahol kezdő íródeákként tartózkodtam…

Megmászom az elnyűtt lépcsőket, amelyeket az üldözött keresztény remeték vájtak a sziklákba a negyedik században, amíg el nem érem a természetes barlangot, mely a meredek hegyoldalba ékelődik. Ez a mentsvár egyszer egy nagyobb ortodox monostor volt, mielőtt elhagyták volna az alacsonyan fekvő épületek javára amiatt a nehézségek miatt, amit az elérése jelentett. Mi történt az első szerzetesek kitartásával, akik beástak a hegy belsejébe, hogy létrehozzanak egy étkezdét, szellőztető csatornákat, valamint a cellák üregeit az egyre bővülő közösségüknek? Ezenfelül kiástak menekülő alagutakat is, amiket támadás esetén használhattak. Egy lenyűgöző könyvtárat is létrehoztak azáltal, hogy összegyűjtötték és kategorizálták a táblákat és tekercseket, amiket azóta már elhordtak a menekülők. Itt, az elfelejtett, és a figyelő tekintetektől távol lévő könyvtárban remélem, hogy megtalálom azt, ami után kutatok. A kezeim megremegnek, ahogy eltávolítom a biztonsági korlátot, ami elzárja a barlang bejáratát.

Keresztülsétálok a kihalt folyosókon, egyedül a lépteim visszhangjai kísérnek. Mindent hátrahagytak, amit túl súlyosnak vagy haszontalannak ítéltek. Végül elérem a könyvtárt. Még emlékszem, ahogy itt ültem ennél a kőasztalnál, a világítás csupán egy viaszgyertya volt, a frusztráció, meg az óriási elbátortalanodás érzésével, amit az előttem lévő feladat okozott. Hogy teszteljék a hűségemet és önmegtagadásomat, arra a feladatra jelöltek ki, hogy a kisebb írásokat kimásoljam. Nem ismertem annak a jelentését, amit másoltam, mert az eredeti pergamen elmorzsolódott az idő múlásával, és a Rendfőnök Atya kimerítően állhatatos volt az összes ősi írás megőrzésében. Összeszorított fogakkal másoltam az érthetetlen szavakat, amik szinte az őrület határára taszítottak.

Egy görög a Kr. e. 4 század végéről, aki katonának vallotta magát, egy hihetetlen menekülési történetet beszélt el India határain túlról. Egy átokról beszélt, amit fejére hozott a titkos küldetése által; a Zeusz csillaga iránt való megszállottságról, ami fokozatosan elkezdte felemészteni a máját és az agyát. A pergamen közepén egy rajzot találtam, amit nagy nehézségek közepette másoltam ki, mivel majdnem kivehetetlen volt, mintha valaki őrjöngve kikaparta volna pergamenből, hogy kitörölje, ami oda volt rajzolva. Az egész éjszakámat igénybe vette, hogy egy teljes másolatot kapjak a régi pergamenről. Hajnalban, a felismerés valamilyen formájában reménykedve, fáradozásaim gyümölcsét átadtam könyvtáros testvéremnek, aki szórakozottan bólintott, mielőtt feltekerte volna a pergament, és elraktározta volna a falmélyedések legalsó sorába, a kisebb írások részlegére.

Épp ahogy reméltem, csak a szentek írásait és az úgynevezett fontosabb írásokat vitték el. A szívem őrült táncba kezdett, ahogy az alsó archívumokhoz közeledtem. Letérdelve lázasan keresgéltem az alacsonyabban lévő falnyílásokban, kinyitva, majd félredobva az összes szükségtelen másolatot, amit a tanoncok írtak meg az évek során. Itt is van! A másolatom, még mindig érintetlen, a tinta éppen csak elhalványodva. Érzem a vért hangosan dobolni a halántékomon, ahogy a középen lévő rajzra meredek. Egy háromszög az megtört alappal, görög betűkkel és furcsa szimbólumokkal körülvéve; és rendkívül hasonló a fotón lévő háromszöghöz, amit Hannibal küldött!

Elkezdtem megállíthatatlanul kacagni, ahogy a másolatomat olvastam. Az utolsó mondat azt mondja, hogy a görög katona megbízta Zeusz papjait annak a megőrzésével, ami Zeuszhoz tartozott. Az emberek annyira gyengék és félelemmel teljesek az előtt a mindenhatóság előtt, amellyel az isteneiket felruházták… És most hatalmam van Hannibal felett, mivelhogy a kezemben tartom a kulcsot Zeusz csillagának egy újabb darabjához!

A tudás valóban felbecsülhetetlen…