Villámsebesen rohanok le a lépcsőkön, a szörnyű hírek pedig, amiket Temudjin professzortól kaptam, vadul keringenek a fejemben. A felfedezéstől való félelmemben nem merek kiáltani, de elkeseredetten próbálom megtalálni apámat. A hálószobákhoz rohanok, és kinyitom apám ajtaját: ez teljesen üres! Az enyém ugyanilyen: a lepedőket lecserélték, a szekrények üresek. Futás közben kinyitom az ebédlő ajtaját. Megint üres. Az utolsó esélyem, hogy megtaláljam, a lovaknál van. Kirohanok a kastélyból, és azonnal csurom víz leszek a hideg esőtől. A fő kocsibehajtó kövei felhorzsolják a lábfejemet. Nem számít, majd beugrom az egyik elektromos kocsiba, és így a kifutók felé száguldhatok. Ó, nagyszerű, nem látok egyetlen kocsit sem a közelben parkolni. Nos, csak sikerülnie kell valahogy. Majd futok, mint egy maratoni futó, aki a figyelmeztető fáklyát viszi!

A testemet átitató eső izzadsággal keveredik, ahogy előrelódulok, és a légzésemszaporábbá válik. Még gondolkodni sem tudok a halántékomon lüktető erek miatt. Elnyúzott lábaimat már nem érzem, csak az eszemmel tudom, hogy éppen most is a földet verik, mintha saját akaratuk lenne. Ahogy a kifutók felé közeledem, tele tüdőből üvöltözni kezdek, és felváltva hívom hol az apámat, hol pedig a lovakat. De csak a szél és a tomboló elemek válaszolnak kétségbeesett hívásomra.

Azt hiszem mindenki elhagyta a kastélyt és a melléképületeket, amíg én bezárva voltam a könyvtárban. Elönt a pánik. Mindenki elment, egyedül hagytak ebben az óriási börtönben. Az egyetlen mód, hogy kijussak innen, ha beleugrok az óceánba, és a partra úszok, vagy reménykedem, hogy egy hajó felszed kinn a tengeren. Szükségem van valakire, aki segíteni tud megtalálni az apámat. A szikla szélére sétálok, mint egy robot, a szememet könnyek, lefolyó izzadság és eső homályosítja el. A szél taszít egyet rajtam, így elbotlok. Keresztülküzdöm magam a bokrok ágai között, amik utamat állják. Könyörgök nekik, hogy engedjenek át, adjanak egy esélyt, hogy elérjem az óceánt; és a hangom már rekedt a kiáltozástól, amikor hirtelen vakító fények és hangos zajok vonják el a figyelmemet. A kezeimmel leárnyékolom a szemem, hogy felnézhessek az égre. A villámlás folytatódik, de nincsen mennydörgés: a vihar néma. Mi ez a különös időjárási jelenség?

Hirtelen polipkarok ragadnak meg hátulról, kiszakítanak az összegubancolódott rekettyésből, és erőszakosan elrángatnak onnan, míg furcsa hangok csengenek a fülemben. Összeszedem a maradék erőmet, hogy kiszabadítsam magamat ezekből a csápokból, és továbbmenjek az óceán felé, de valaki a különös zajok között a nevemet mondogatja, újra és újra, és így visszazökkenek a valóságba. Egy pillanatra elengedem magam, és megpróbálok rájönni, hogy ki szólongat a nevemen. Megfordulok. Filipe áll előttem bőrig ázva, a szemei aggodalomtól fénylenek. Nem értem, hogy mit próbál mondani nekem. Megragad a karomnál fogva, hogy követésre bírjon engem, de a lábaim kicsúsznak alólam, és érzem, hogy eszméletlenségbe zuhanok. A tudatom a testemmel együtt megadja magát, és miközben összeomlok, érzékelem, ahogy megragad. Mielőtt elveszteném az eszméletem, még az utolsó, ami tudatosul, hogy a karjába emel, és elcipel ettől az alattomos sziklától…

„Apám!”

Kinyitom a szemem, és alig ismerem fel a kiabálástól rekedt hangom. Úgy küzdök, mint egy tigris, hogy megszabaduljak a béklyóimtól, mikor felismerem Filipe, a megmentőm arcát, aki éppen áthajol felettem, és csillapító szavakat mormol. Kicsit megnyugszom, és félig fekvő helyzetben találom magam egy kanapén, kellemes és kényelmes pózban. De ez nem egy nappaliban lévő kanapé - a Filipe által felajánlott, gőzölgő tea ellenére sem -, hanem az ablak mellett elhaladó felhőkből ítélve valójában egy kis repülő ülése. Filipre rivallok, és megkérdezem:

„Hol van az apám és hol vannak a lovak?”

De Filipe megrázza a fejét; tényleg nem ért oroszul, ahogy én sem baszkul. Megint erőt vesz rajtam az aggodalom: Apám, Mishka, Mish’, Zaldia, hol vagytok? Filipe lerakja a csésze teát, és átad nekem egy tabletet, mutatva, hogy nyomjak meg egy gombot.

Hannibal kenetteljes, karizmatikus hangja árad ki a tabletből.

„Nem várhattunk rád, hogy dönts, és előbújj. De szeretnélek megnyugtatni, hogy apád és a lovak biztonságban vannak itt velem. Azután a … döntésed után, hogy - mondjuk úgy –„bújócskát játszol” velünk, azt gondolom megérted, hogy nem fogom elmondani neked, hol vagyunk most. A munka, amivel apádat megbíztam, nemsokára véget ér, és akkor visszakapod a társaidat tökéletes egészségben. Feltéve persze, hogy nem beszélsz senkinek a baszkföldi tartózkodásotokról. A repülő Vladisvotok-ba visz téged, ahol a nagynénéd és a nagybátyád eljönnek, hogy felvegyenek. A poggyászodban van néhány meglepetés a családodnak még azokon kívül, amit viselsz. Örültem, volna, ha jobban megismerhetlek, Bosikom Printsessa...”

Az üzenet itt véget ér, ennél a „mezítlábas hercegnőnél”. A dühtől őrjöngve ledobom magamról a plédeket, amik betakarnak, és lenézek a lábamra, csak hogy egy zafírkék balerinacipőt lássak, azt, ami illett a kis kék ruhához, amelyet szégyenlősségből nem mertem felpróbálni a boltban, ahova Filip elkalauzolt - és amit éppen viselek. Érzem, hogy az egész arcom vörössé válik, ahogy visszahúzom magamra a takarókat, és észreveszem, hogy Filip sietősen elnéz, majd a felhőket bámulja.

Ha képes lennék rá, addig üvöltenék, amíg a repülő fel nem robban; üvöltenék a szégyentől és haragtól erre a szörnyű alakra, aki azt hiszi, mindent megvásárolhat, és mindent irányíthat. Ahogy szilárd talajt érint a lábam, kimentem apámat és a lovakat ennek az őrültnek a karmai közül. Kapcsolatba lépek a Networkkel, és egyesítjük erőinket, hogy megállítsuk Hannibalt, mielőtt elérné célját. Sosem hagyjuk, hogy győzzön!