Dühödten tombolva rángatni kezdem a fogantyúkat, egyiket a másik után, amikor hirtelen szédülés fog el, ahogy a képernyőkből hangorkán robban ki, és a különféle országok nyelvei a zajok szédítő kakofóniájává áll össze. Befogom a fülem, és megpróbálok módot találni arra, hogyan tudnám kikapcsolni az áramot, és így elhallgattatni ezt a ricsajt: egy vezetéket, amit kihúzhatok, vagy valami ilyesmi. Aztán észreveszek valamit az asztal peremén, ami úgy néz ki, mint egy kapcsoló. Megnyomom, és a hangok meg a képek azonnal megszűnnek. Megint sötétség vesz körül, kivéve azt a kék fényt, ami az asztalból árad, mint egy jégtömbből. Nyugodj meg, Nadja. Gondolkodj.

Módszeresnek kell lennem: egyszerre csak egy dolgot. Megnyomom a kapcsolót. A képernyők bekapcsolnak, de ezúttal nincsenek hangok. Első kar: a hangok a középen lévő képernyőből áradnak. Forgalom zaja egy ismeretlen városban. Balra mozdítom a kart. A helyszín változik, és ezúttal fiatal embereket látok mechanikus és elektronikus alkatrészekkel teleszórt asztalok körül, egy érthetetlen nyelven beszélgetve. Habár nincs ínyemre, de megpróbálok keresni egy megnyugtató arcot, akibe kapaszkodhatok. Használom a kart, hogy az egyik képernyőről a másikra váltsak: mozdulatok forgószele, cselekvő emberek mindenütt. Aztán megállok egy képernyőnél, ahol a képeken nincs annyi mozgás. Egy meglehetősen sötét arcbőrű, idősebb férfit látok, egy könyvekkel borított asztalnál ülve. Egy számítógép képernyője előtt áll, eléggé idegesnek néz ki kerek szemüvege mögött, és egy vékony jegyzetfüzetre összpontosít, amibe furcsa jeleket firkál. Úgy néz ki, mint egy tudós, egy bölcs öregember. Bárcsak tudnék kommunikálni vele, akkor riaszthatna valakit, bárkit, aki ki tud juttatni innen!

Oké, azon tűnődöm, hogy a többi kar mire való.

A másodikat arra lehet használni, hogy a választott képernyőn rá lehessen nagyítani és kicsinyíteni a dolgokra. Szemügyre tudom venni a tudós irodáját úgy, hogy lássam, mit ír a jegyzetfüzetébe, de ennek nem sok hasznát veszem. Akkor most próbáljuk meg megmozdítani a harmadik kart. Ó, semmi sem történt. Várjunk, de mégis, hallom, ahogy a toll kapirgál az oldalakon, sőt, még az öreg tudós lélegzését is! Jól van, innen kémkedni tudok az emberek után, tanulmányozhatok minden hangot és képanyagot a magánéletükből, de van mód arra, hogy kommunikáljak velük??? A kezem összeszorul az idegességtől a fogantyún. Aztán valamiféle kattanó hang hallatszik, s keresetlen módon káromkodni kezdek oroszul. Az idős tudós hirtelen ugrik egyet, aztán körülnéz maga körül. Hangosan feltesz egy kérdést egy nyelven, amit nem értek, aztán megismétli oroszul is:

„Van ott valaki? Ön orosz? Kisasszony? Hol van?”

Tejes sebességre kapcsolok, és összevissza kezdek fecsegni.

„Uram! Uram! Kérem, segítsen! A nevem Nadja. Be vagyok zárva egy… valahová, egy iszonyú helyre Mr. Hannibal házában. Nem tudom, hogyan jussak ki innen. Ő…”

„Hannibal? Hannibalt mondott?”

„Igen, igen, ez egy titkos szoba a kastélyában. Kém kamerák és mikrofonok vannak mindenhol. Véletlenül kerültem a szobába, és most nem tudom, hogy hogyan jussak ki innen. Az apám nem is tudja, hol vagyok. Én…”

„Ho-hó, lassítson egy kicsit, lélegezzen mélyeket. Találunk kiutat. Majd kapcsolatba lépek Battushiggal. Ő a szakértőnk az IT-nél: hálózat, kamerák, és a többi. Ő tudni fogja, hogy hogyan hozza ki Önt onnan.”

Nézem, ahogy az ujjai maximum sebességen csapkodják a billentyűzetet, és közben azt mormogja:

„Ha a Nagy Testvér figyel minket, az azt jelenti, hogy mi is figyelhetjük őt…”

Aztán felemeli a fejét, és megpróbál rám mosolyogni.

„Kisasszony, nem látom Önt, de amíg Battushigra várunk, addig el tudná mondani nekem, hogy kicsoda Ön, hol van most és miért van ott? Ami engem illet, én Temudjin professzor vagyok, az Ulan Bator Tudományegyetemről, Mongóliából…”

Elmondom Temudjin professzornak a történetemet. Figyelmesen hallgat engem, csóválja a fejét, egyre inkább rémültnek tűnve, és időnként rákérdez néhány részletre. Arra kér, hogy írjam le a képernyőt, ami egy törött csillag négy háromszögét ábrázolja, és amikor megteszem, az arca elsötétül, majd ezt suttogja:

„Szóval már van neki még egy…”

De azonnal összeszedi magát, és elmagyarázza, hogy ez a „Network”, amihez tartozik, megpróbálja megakadályozni Hannibalt szörnyű terve kivitelezésében…

Aztán egy fiatal fiú hangját hallom a professzor irodájából. Azon a nyelven beszél, amit Mongóliában használnak, a professzor pedig oroszul tolmácsolja nekem:

„Nadja, Battushignak sikerült beszivárognia Hannibal rendszerébe. Kinyitja a titkos átjárót, így megszökhet onnan. De Hannibal előbb-utóbb észreveszi a behatolásunkat. Ön és az apja veszélyben lehet. Olyan gyorsan ki kell jutniuk a kastélyból, amilyen gyorsan csak lehet. Az Ulan Bator-i Egyetemen keresztül kapcsolatba léphet a hálózattal. Sok szerencsét.”

Aztán egy halk sziszegő hangot hallok, és a szoba sarka, amelyen keresztül beléptem, forogni kezd. Keresztülrohanok rajta, végre elhagyva Hannibal kémbarlangját. Gyorsan, figyelmeztetnem kell Apámat mindenről, ami történik, és ki kell jutnunk innen!