Törökország, Zakariás

Elintéztem egy találkozót régi barátommal, Yilmazzal a Kapalıçarşı-n, a Nagy Bazáron Isztambulban. Ez a legrégebbi fedett piac az egész világon. Néha eladok neki ezt-azt, amit az ortodox hívek hoznak magukkal a kolostorba, hogy becseréljék értéktelen régiségeiket az örök Mennyország ígéretéért. A sok értéktelen kacat között néha akad egy-egy igazi kincs is, amit csak hozzáértő szemek ismerhetnek fel. Yilmaz mindig egyike volt azoknak, akik a legjobb árat ajánlották ezekért. A modora és más világszemlélete ellenére a barátomnak nevezhetem, ha ez csak a kölcsönös előnyök miatt jött létre? Mégis, ő az egyike azon kevés embernek, akitől elvárhatom a teljes diszkréciót, mint például egy fogadáson idegen helyen, nem derülhet fény a személyazonosságára.

Még van egy kis időm a találkozóig, pár perc múlva zár a piac 7 órakor. Időben érkezik majd. Nem az a fajta ember, aki elveszne a kis utcák útvesztőjében, átjárók és udvarok, 58 utca, egymást követő kék, piros és zöld csempékkel kirakott boltívek, és több mint négyezer üzlet. Ő, Hannibal figyelmen kívül hagyja a kárpitkereskedők kiabálását és tudni fogja, hogy a "Régi Bazár"-hoz kell jönnie, a legrégebbi és legfontosabb karavánszerájhoz, amely az utca központi részén fekszik. A régiség kereskedéshez, ahogyan Yilmaz nevezi, a fehér farkas. Ő félretolja a nehéz, hátsó szobát rejtő damaszt függönyt, szemét ránk szegezi, és a kiabálás hallatszik a tömegből. Bólint a látogatóknak, közben egy kényelmes fülkébe irányít, ahol várakozhatom rá. 

Újra és újra elpróbáltam magamban a találkozót. Nem fogok bocsánatért esedezni. Nem remeghet a hangom. Nem fogok meghajolni előtte. Az már elmúlt. Itt és most egyenlők vagyunk Isten szemében. De amint a férfi leül velem szemben, s leteszi a bőr táskát az asztalra, ami sokkal nagyobbnak tűnik, mint amit én vittem Leylának. a gyomrom összeszűkült, akaratlanul is nyeltem egyet. Ő azon emberek egyike, aki tudja, hogy a gyengék engedelmeskednek hatalmának, és ehhez elég a puszta jelenléte. szeme akár a a hóhéré, aki készül lecsapni a guillotine-nal. Elfordítom tekintetem és átadom neki a bizonyítékul szolgáló görög katona rajzával a pergament és Zeusz csillagának töredékét. Kigöngyölíti a pergament és gondosan átvizsgálja egy csepp érzelem nélkül. Végül feltekeri, és rám szegezi tekintetét.

"Tehát, Zakariás, az írásból nem derül ki a helye Zeusz templomának, amelynek papjai a katonára bízták a csillag darabját."

"Nem."

Megpróbáltam rekonstruálni a katona útvonalát, kutattam a perzsa levéltárban, a hellén régészeti felfedezésekben, és ellenőriztem a legrégebbi hindu, perzsa és görög térképeket. Aztán rájöttem, hogy nem sikerül eredményre jutnom belátható idő alatt - legalábbis egyedül nem, és több információ híján az egész Zeusz csillagja ügy kapcsán tehetetlen vagyok. Így határoztam el, hogy eladom Hannibalnak a dokumentumot, amely elevezeti őt a csillag többi darabjához lemondva a pénzről, ami még ennél is magasabb lehetett volna, bár nem biztos.

Hannibal a negatív válasz hallatán csak rázta a fejét és becsúsztatta kabátjának belső zsebébe a pergament.

"Nos, már nem vagy hasznomra tovább." - mutatott rám hangtompítóval felszerelt pisztolyával. - "Sajnálom, nem kellett volna elárulnod az első alkalommal."

Tompa szisszenés hallatszik, majd kínzó fájdalmat érzek az egész mellkasomban. Nézem, ahogyan Hannibal alakja eltűnik a függöny mögött, és azt motyogja: "Tartsd meg a pénzt a takarítási költségekre, Yilmaz barátom!"

Csak most eszmélek rá, hogy saját véremben fekszem a "barátomtól" kölcsönzött kis fülkében teljesen egyedül, miután elkövettem azt a hibát, hogy egyenrangúnak gondoltam magam Hanniballal az üzleti életben. Utolsó erőmmel megragadom a mobilomat. Merev ujjamat végighúzom a képernyőn és kiválasztom a pergamenről készült képet, hogy elküldjem utolsó embernek, akit a szövetségesemnek akartam hinni, Leylának, Egyiptomba. Ez az utolsó tettem, a telefon kiesik zsibbadt ujjaim közül. Elmém elhomályosul, immár mosolyogva sodródik a démonok felé, akik értem jöttek. 
Hannibal, amíg élsz, ezt megemlegeted...