Nincs kedvem felkelni. Hannibal hatalmas fejlődésen ment keresztül. Úgy tűnik, már minden jármódban kényelmesen érzi magát, de főként Mishka és Mish' nyergében, szőrén még kevésbé. Olyan haszontalannak érzem magam, mindig csak apámmal dolgozik. Apám azóta elég mogorva, miután Hannibalt hajnalban az az arénában találta két napja, ahogyan Mish' nyergében ült és az ostorral próbálta őt engedelmességre bírni.

"Nem tűröm, hogy megüsse a lovam! Hát semmit sem tanult?" - Fakadt ki apám, majd odarohant hozzá és kikapta az ostort a kezéből, hogy leszerelje őt. - "Egy ló sosem az erőszaktól lesz engedelmes hosszútávon. Azonnal indulok és viszem a lovaimat is!"

A veszekedés többi részletének nem voltam tanúja, rohantam Mish'hez az arénába, hogy minél távolabb vihessem attól a szörnyen gonosz embertől. De Hannibal bizonyára megtalálta a módját, hogy rábírja apámat a maradásra, ebben a nyomorult kastélyban. Ma állítólag Zaldián lovagolt volna, de nem hiszem, hogy erre sor kerül a szörnyű időjárás miatt, ami lesújtott ránk. Az égbolt elfelejtette, hogy kék színű,ehelyett most a fekete és szürke gyászos árnyalatai terülnek szét rajta, a fák hajlonganak a szél erejétől, és az eső eláraszt mindent, kezdve a jó hangulatommal.

Végül kibújtam a takaró alól és kinyújtóztattam lábaim. végig akartam sétálni a szikla peremén a napsütésben, de úgy látszik, az eső most erre nem ad lehetőséget, inkább felfedezem a kastélyt belülről.Az egyik alkalmazott, akinek olyan kimondhatatlan neve van, mintha említett volna egy könyvtárat. Mivel eddig folyton úton voltunk, nem volt még alkalmam könyvet kölcsönözni. A régi tankönyvektől eltekintve, amik elkoptak a cirkusz generációjának keze alatt, még nem olvastam túl sokat. Úgyhogy a könyvtár felé veszem az irányt, de egy lélekkel sem találkozom.

"Umm... Van itt valaki?"

Az egyetlen válasz, amit kapok, a saját visszhangom. Na jó, nem lényeg... Egy pillanatig még hezitálok, mielőtt felkapaszkodnék a csigalépcsőn. Ezúttal az üvegkupoláról nem verődnek mindenfelé a fénysugarak. Tompa szürke és lila fények világítják meg a családi portrékat, amelyek mintha szellemként követnének szemeikkel. Kezdem megbánni, hogy beléptem Hannibal világába. Ahogyan feljebb és feljebb mászom, a portrékon szereplő emberek ruházata is egyre modernebbé válik. Aztán hirtelen elfogynak. Vetek egy pillantást az utolsó festményre. Egy négytagú családot ábrázol, ruházatuk alapján a 70-80-as években készülhetett. Mindegyikük mosolyog, kivéve egy fiút, aki 6-7 éves lehetett. Közelebbről megnézve az arca egészen olyan, mint Hannibalé. Lehet, csak azért, mert a kép már elég régi, de úgy néz ki, mintha különböző színűek lennének a szemei, egy kék és egy barna. Eddig azt hittem Hannibal mindkét szeme acélkék. Az arckifejezése kissé zavar, a tekintetem egy másik fiatal, világos hajú büszke fiúra vándorol, talán ő lehet az öccse? Hogyhogy nem folytatódik a portrégyűjtemény?

Tudom, ezekre a kérdésekre nem fogok választ kapni, ezért tovább mászok a lépcsőn felfelé, mígnem felérek a tetejére. Hallani lehet az eső folyamatos dobolását az üvegkupolán. A felhők komor árnyékai végig siklanak a falon és a tökéletes, viaszolt halvány padlón. egy pillanatra lehunyom a szemem és beszippantom az új illatokat: viasz, fa és bőr. Valami ismerős is vegyül közéjük, mint amilyen a régi tankönyveké volt. Mosolygok és kinyitom a szemem: Beléptem a könyvek birodalmába!

A falakat könyves polcok borítják 15-20 láb magasságig. Van egy keskeny sín a polcok alján és tetején, amiken lehet a falétrát csúsztatni. Enyhén remegő ujjakkal megtoltam a létrát; tökéletesen siklik egy nyikkanás nélkül. Az izgalomtól reszketve mászom feljebb egy-egy fokot a létrán, közben pillantásom a bőrfedeles könyvek arany gravírozására esik, akár egy filmben. Egy élet sem lenne elég arra, hogy ebben a könyvtárban lévő összes könyvet elolvassam. Felértem a létra tetejére, s körül néztem a papír kincsek között. Úgy érzem magam, mint egy hajó kapitánya, aki az emelvényen áll és végignéz értékes rakományán: egyetemes tudás!

Óvatosan leemelek egy könyvet a polcról és a lapjai közé szagolok... édes illata bódítóan hat rám. Ha tudnám, megállítanám az időt és bezárkóznék ide, hogy egytől egyig magaménak tudhassam a könyvek tartalmát, a polcok aljától egészen a tetejéig. Vagy bízzam a véletlenre, melyiket választja ki nekem? Váratlan zaj zökkentett ki álmodozásomból, majd' hanyatt estem a létráról. Valaki becsapta a bejárati ajtót. Villámgyorsan visszatettem a könyvet a helyére és lemásztam a létrán olyan halkan, ahogyan csak tudtam. S a könyvtár túlsó sarkában a polcokhoz lapulva hallgattam a közeledő léptek zaját, mint egy kislány.

Felismertem az öregebbik alkalmazott hangját, aki magában beszélt. Vagyis nem, mégsem. Inkább telefonon beszél valakivel, ítélve a hiányos beszélgetésből.

"Nagyon jó, Hannibal... Isztambul, azonnal... Igenis Uram, majd én gondoskodom róla... Holnap 10:00-kor..."

A hang ismét távolodott, az ajtó nyílt, majd becsukódott. Újra csend uralkodik. Huhh! Megkönnyebbülve támaszkodom tovább a polcoknak. Ám hirtelen a talaj és a polcok elváltak egymástól én pedig a sötétségbe zuhantam. Segítség!