A visszaút az elhagyatott Kulunda Sztyeppe hepehupás útjain - négy csikóval az utánfutóban - csendben telt, semelyikünk nem akarta megtörni Zaldia szabadon engedésének érzelmes pillanatát. Időről időre a csikók - akik kidugták az orrukat, hogy megszimatolják a szelet - a maguk módján reagáltak a látványra. Meglepetten nyihogtak az új illatokra és a fekete földből kinövő, fűszálakkal tarkított búza között morajló szélre, odakiáltottak a levegőben szárnyaló héjáknak, és a tatárantilopoknak, akik keresztülfutottak a gesztenyefák között, és most a nyári bundájukat mutatták nekünk. Azután teljesen váratlanul együtt hangosan felnyerítettek. Éles, ismétlődő nyerítésekkel, mintha egy szép legelőt láttak volna, vagy felismertek volna egy istállótársat. Vassili nagybátyám belenézett a visszapillantó tükrébe, és láttam, ahogy az arckifejezése óriási meglepetésbe fordul. Lelassított, majd leparkolt az út szélén, és apámra nézett. Apám félálomban bóbiskolt, és nem értette, hogy miért állt meg a teherautó.

„Szállj ki, Sergei! Van egy vendégünk!”

Apám zavarodottan megdörgölte az arcát, és morgolódva kinyitotta az ajtót. De rögtön abbahagyta a tiltakozást, amint meglátta, hogy ki a látogató. Zaldia volt! Biztosan követett minket. Lehet, hogy ő volt a ménes vezetője, és meg akarta védeni a csikókat, vagy esetleg egy kis társaságra vágyott?

„Nadja, fogd azt a zsák sárgarépát, és gyere ide” - suttogta.

Zaldia elrejtőzött a fák mögött, és figyelte a mozdulatainkat. Az apám a kezébe fogott egy hatalmas sárgarépát, és a gesztenyefák szélére sétált, a csődörtől tisztes távolságra megállva. Csalogatóan feléje nyújtotta a répát, megnyugtató hangon szólongatva őt. A mén felhúzott ajkakkal és táguló orrlyukakkal lelkesen szaglászta a répát. Mohó kíváncsisággal horkantott, még mindig bizonytalanul, hogy odalépjen –e érte, vagy sem. A csikók a lószállítóban izgatottá váltak, és harsogó, örömteli nyerítéssel hívták a barátjukat. De Zaldia még mindig habozott. Aztán apám a kezében tartott répát letette a földre, és néhány lépést visszalépett, mindeközben folyamatosan hívogatta a mént; kezei az oldalán, a tenyere nyitva. Egy pillanat tétovázás után Zaldia elhagyta a fák fedezékét, egyik oldalról a másikra táncolva, mielőtt eldöntötte volna, hogy előre mozdul, és felkapta a répát a földről, majd újra fedezéket keresett a fák mögött. Apám elővett még egy répát a zsákból, amit cipeltem, és néhány lépést közelebb lépett. A zsák nagyon nehéz volt, ezért eldöntöttem, hogy lerakom a padlóra, és melléje ülök. Apám tovább beszélt Zaldiához, és megpróbálta magához csábítani, hogy közelebb hozza. A ló habozva ide-oda táncolt, aztán odament, hogy a répa felét elvegye apám kezéből, majd egyet visszalépett, és újra táncolni kezdett. Miután a répa másik felét is felfalta, visszavonult, megint táncolt egyet, majd felém ügetett. Vagyis inkább a nyitott zsák répa felé, ami előttem volt.

„Semmi hirtelen mozdulat, Nadja” - utasított apám az aggodalom nyomaival a hangjában.

Egy izmomat sem mozdítottam, és hagytam, hogy Zaldia elérje a zsákot, táncoljon egyet, majd megegye a bőséges adag édes, lédús sárgarépáját. Vajon azért félt tőlem feleannyira, mert csak fele nagyságú ember vagyok? Bármi is volt az ok, nem ijedtem meg, és csak szánalmat éreztem ez iránt a szegény ló iránt, akinek a testén nyílt sebek tátongtak. Gyengéden suttogtam neki, és a kockázat ellenére, hogy elijeszthetem, feléje nyújtottam a kezem, és megsimogattam a nyakán egy területet, ahol nem sebesült meg. Remegett, de nem távolodott el tőlem.

Egy hirtelen nyikorgó hang mindkettőnket ugrásra késztetett, és egy pillanatig attól féltem, hogy Zaldia megfutamodik. Egy lépést vissza is lépett, és máris ugrásra kész volt. Vassili nagybátyám volt az - kinyitotta az ajtót - és most apámmal beszélt.

„Fogd a táskát, és nagyon lassan sétálj vissza az utánfutóhoz” – mondta Apám.

Lassan felkeltem, és éreztem, ahogy Zaldia remeg az nyugtalanságtól, de nem futott el. Visszasétáltam az utánfutóhoz, ösztönösen egy-egy répát hullatva magam mögé, mint Jancsi és Juliska a kenyérmorzsákat. Zaldia csalódottan nyihogott, és visszautasította a lehetőséget, hogy rögtön kövessen engem. Amikor visszaértem a járműhöz, és újra, lassú tempóban elindultunk, Zaldia csak akkor döntötte el, hogy elcsámcsog a „répamorzsákon”. A csikók bátorító hangjától kísérve követett minket a táborba, és csatlakozott a többi lóhoz a legelőkön. Így tettünk szert négy csikóra és egy csődörre, akinek mindent elölről meg kellet tanulni, a szeretettel kezdve…

Apám óriási mennyiségű időt és energiát szentelt Zaldia nevelésének, beszélt hozzá, apránként tanította, és elnyerte a bizalmát és a tiszteletét. Azt hiszem, néha féltékeny voltam arra az időre, amit apám az én rovásomra vele töltött. A kötelékük olyan erős volt, hogy másoknak nem sok hely jutott. Elnézem őket, ahogy egymás mellett állnak, a vállaik kifogástalanul egyenesen, és egy tökéletes párt látok, aki annyira jól ismerik egymást, hogy szavak nélkül is tudnak kommunikálni. Néha azon gondolkodom, hogy nem Zaldia volt –e, aki néhány évvel édesanyám halála után „meggyógyította” apámat. Annak ellenére, hogy egy csődör volt, és a kiérdemelt szerepe szerint a cirkuszi lovak vitathatatlan királya, bizonyos szempontból hűséges volt az apámhoz. Senki sem hitte volna el, hogy Zaldia valaha egy másik emberi lénynek is engedelmeskedik; olyan sok oka volt rá, hogy gyűlölje őket.

Mégis kaptam némi vigaszt abból a távolságból, amit apám közénk állított, amíg Zaldiáról gondoskodott, mert ez azt jelentette, hogy hirtelen én voltam a felelős a négy új csikó idomításáért! Olyan édesek, engedelmesek és játékosak voltak, és olyan gyorsan tanultak, hogy nem tartott sokáig olyan állatokat nevelnem belőlük, akik elragadtatják a közönséget. Zaldia feszülten figyelt bennünket, amikor odakint próbáltuk, távolról tanulva, hogy milyen kapcsolatot alakíthatna ki a gondoskodó emberekkel. Egészen addig a napig, amíg apám nagy meglepetésére átugrott a legelő kerítésén, és odajött, hogy csatlakozzon hozzánk!