Turnén voltuk, egy cirkuszi előadást mutattunk be Nyugat-Szibériában. Azt mondták nekünk, hogy a Kulunda sztyeppén, az Ob, az Irtis és Kazahsztán között van egy tenyészfarm telivér spanyol lovaknak. Vassili nagybátyámnak sikerült meggyőznie Apámat, hogy szerezzünk néhány új lovat, hogy a lovas bemutatókat még látványosabb tegyük. Az elegáns andalúziaira esett a választásuk a büszke járásával, és a piaffe, illetve a passage iránti természetes tehetségével. Érzékeny szájuk azt jelzi, hogy nemes, engedelmes lovakká válnak, amikor megfelelően betörik és meglovagolják őket. Ezenkívül gyakran használják őket filmekben is, ahol a viselkedésüket és jó természetüket nagyra értékelik. Megbízhatóak és bátrak, mindig barátságos a viselkedésük, és amikor rákapnak az ízére, imádnak a cirkuszi porond körül parádézni - a közönség nagy gyönyörűségére.

Ezért az utunkat a tenyésztőfarm felé vettük, ahol a tulajdonos, egy Vania nevű férfi - hosszú, zsíros hajjal és fondorlatos arckifejezéssel - négy csikót ajánlott fel egy tételben elég méltányos áron. Szűk bokszokban sorakoztak egy sötét, fémlemezes hangárban. Apám arca megrándult, ahogy látta, milyen soványak és eltompultak, és éppen indulni készült, amikor Vassili nagybátyám, az örök diplomata, azt kérte, hogy mozgásban, nappali fényben is láthassa őket.

Apám haragos tekintettel megrázta a fejét, ahogy nézte, hogy ügyetlenül, lesoványodva, és ijedten bukdácsolnak, míg Vania a kötőfékeiknél fogva cibálja, és durván szidalmazza őket. „Nyet” morogta a nagybátyámnak, és már megfordult, hogy távozzon, amikor hirtelen szörnyű lármát hallottunk, ami a hangár hátuljából jött. Az őrjöngő nyerítést a fémlemezekre mért csapások kísérték, amelyek megrázták az egész épületet. Vania rendkívül bosszúsan átadta a csikók vezetőszárait Vassilinek, majd az épület hátulja felé igyekezett.

„Zaldia, te nyomorult csődör! Majd én megtanítalak!”

Apám követte, én pedig mögötte futottam, olyan gyorsan, ahogy csak rövid lábaim bírták. Vania megragadott egy ostort, és könyörtelenül ütötte a szürke csődört, aki a boksz belsejében küzdött, a fémlemezes falakat rugdosva, és nekifeszülve a köteleknek, amelyek fogva tartották őt. A szegény lovat ostorcsapások nyomai és véres foltok borították, a szeme szikrázott a dühtől, a szája sarka nyáltól habzott. Apám Vaniára vetette magát, és kitépte a kezéből az ostort. A férfi döbbenten hevert a porban, megdörzsölte az orrát, és hitetlenkedve kérdezte:

„De… hogy a pokolba fogom eladni ezt az állatot, ha először nem fékezem meg?”

Az apám felemelte az ostort, készen arra, hogy ugyanazt a büntetést mérje ki rá, amelynek Vania a szegény csődört alávetette, de én ezt sikítottam:

„Nem! Állj, állj meg, könyörgöm!”

Apám úgy nézett rám, mintha földönkívüli lennék, az arca olyan vörös volt, mint a cékla, és majdnem olyan őrültnek látszott, mint a bántalmazott ló. Úgy tűnt, mintha évek teltek volna el, de aztán apám elengedte az ostort, és erélyesen megdörzsölte az arcát, mintha csak az őt elárasztó düh utolsó maradványait radírozná ki. A zsebéből előhúzott egy gumiszalaggal átfogott pénzköteget, és odahajította Vaniának, aki felemelte a kezét, hogy megvédje az arcát; újabb csapásoktól félt.

„Elviszem a csikókat és csődört ugyanazon az áron. Imádkozzon az Istenhez, hogy utaink soha többet ne keresztezzék egymást.”

Mindig félelemmel vegyes tiszteletet éreztem az apám iránt. Akkor kezdtem el szeretni, amikor láttam, hogy képes együttérzésre a lovai iránt; amikor végignéztem, hogy milyen kifogyhatatlan türelemmel törődik velük, és ami a legfontosabb: elnyeri a bizalmukat.

Nem volt könnyű a lovakat becsalogatni lószállítóba. A csikók a megitatásuk után a répák, kedves szavak és simogatások egyvelegének köszönhetően végül felmásztak a rámpán az utánfutóba. Egyedül az maradt hátra, hogy Zaldiát is becsalogassuk a belsejébe.

Annak ellenére, hogy kis kölyöktigriseket nevelt fel, Vassili nagybátyámat megdöbbentette Zaldia tombolása, és elég érthetően távol tartott engem a bokszától.

„Hiba elvinni ezt az állatot, Sergei. Ez egy vad szörnyeteg, teljesen lehetetlen megszelídíteni. Megöl, mielőtt egyáltalán közel kerülhetnénk hozzá.”

A mént megfékezték a kötelek, így a szeme sarkából figyelt minket, a teste idegesen remegett, izmai feszültek, mint a felhúzott íj.

„Nem hagyhatom itt,”mondta apám. Majd lassan, de határozottan a csődör felé sétált, tenyere nyitva, és halkan beszélt hozzá:

„Nem foglak bántani, andalúziai. Engedd, hogy megszabadítsalak a bilincseidtől.”

Továbbra is megnyugtató szavakat mormolt, hangja zenéje szinte hipnotizált, mint a Hang, amin Igor kuzinom játszik. Ez egyfajta kör alakú fémdob, egy dudorral a közepén, körben öt gödörrel, mintha kézlenyomatok volnának. Ez egyáltalán nem olyan, mint a nagydobok, amelyeket dobverővel ütnek. Amikor Igor ujjai táncot járnak a dobon, a combjain pihentetve azt, és úgy cirógatva, mint egy macskát, a levegő rezgései és a hangok összekeveredve kísértő dallamot alkotnak. Amikor Igor esténként a tűz előtt a Hangon játszik, álmok forgószelét kavarja fel, és a képzelet örvénylő utazásba kezd. Ha becsukod a szemed, boldog és nosztalgikus képek kezdenek el formálódni a csukott szemhéjaid mögött, az elméd a meleg tengerek nyaldosó hullámain utazik, vagy selymes madárszárnyakon száll. A tigrisek gyengéden dorombolnak, a föld méhéből, az idők mélységéből visszhangozva ezt a hangot.

Ez az, amire Zaldia felfigyelt? Éberen és remegve, de megengedi apámnak, hogy megközelítse - a fülei ideges balettot járnak, az orrlyukai remegnek. De amikor azt gondolja, hogy ez az ember már túl közel jött, akkor ezt egyértelművé is teszi: a fogait vicsorítja, és a füleit lelapítja. Zaklatottá válik, és minden lépéssel próbál megszabadulni a kötelektől, amelyek fogva tartják, és vadul a horpaszába vágnak; és a homlokához, illetve a jobb és baloldalt a pofájához csatolt bőr kötőféktől, ami felhorzsolja a fejét és a torkát. Apám megáll, és hosszú ideig mozdulatlan marad, közben folyamatosan beszél. Ezután lassan elővesz egy hosszú kést a derékszíjából, és a ló felé tartja, aki nyugtalanul elkezd dobogni, horpaszával újra a fémlemezes falakon dörömbölve. Apám hangjának tónusa némileg megváltozik, és inkább torokhanggá válik. A szavakat nem hallom ki, de figyelem, ahogy a csődör megpróbál megfordulni, hogy szembenézzen vele. Abbahagyja a falak döngetését, és végre nyugodtan áll. Apám folytatja a lassú megközelítését. Ezután egy gyors, precíz mozdulattal elvágja a köteleket, amelyek a ló horpaszát fogva tartják. Majd gyorsan visszalép, ahogy a ló dobálni kezdi magár, rugdosva, és ugrálva, mint egy kos, mivel nincs lehetősége felágaskodni és elmenekülni. Apám vár, amíg a ló lecsillapodik, és egész idő alatt vigasztaló szavakat duruzsol. Hamarosan Zaldia mellkasa –izzadt és leereszkedett, mint egy harmonika – lassabb ütemben kezd el mozogni, kiszabadított lábai a piszkos almon dobolnak; bizonytalan a részleges szabadságát illetően. Megrángatja a fején lévő béklyókat, de hamar rájön, hogy egyedül nem lesz képes elszakítani őket. Így egy hosszú pillanatig az emberre mered, mielőtt oldalra mozdul, hogy helyet adjon neki a belépéshez. Apám be is megy, a ló oldalához sétál, és minden kontaktust elkerülve elvágja a megmaradt béklyót, mielőtt visszahátrálna a boksz sarkába. Zaldia - végre szabadon – megrázza a fejét, és kiereszt egy hosszú nyerítést, majd felágaskodik apám előtt. A szívem kihagy egy ütemet. Érzem, ahogy Vassili nagybátyám keze megfeszül a vállamon. Vajon a jóslata valóra válik? El fogja taposni a csődör az apámat, hogy megbüntesse azért, mert ember? Zaldia éveknek tűnő ideig a levegőben marad, mielőtt négy patára ereszkedne, és végül elhagyja fém börtönét. Újonnan megtalált szabadságától megittasodva teljes sebességgel galoppozik, körbe-körbe forog, felváltva ágaskodik és kirúg, majd kirohan a sztyeppére, és eltűnik a domb sarkánál. Az apámra nézek, akinek egy mosoly suhan át az arcán, a szemei egy pöttyöt követnek a távolban, amely immár láthatatlan. Olyan, mintha átalakult volna. És aztán egy rejtett mozdulattal megtörli a szemét. Vassili megpaskolja a fejemet, az arca a megkönnyebbülés és a tiszta öröm keverékét festi le. Az apám számára szabadon ereszteni ezt a bántalmazott lovat olyan volt, mint a világ minden problémájával megbirkózni, lezárni az összes veszteséget, és visszahozni az életbe a reményt és a vágyakat.