Miközben arra vártunk, hogy Hannibal visszatérjen, Hannibal alkalmazottai közül a fiatalabbik, Filipe, felajánlotta, hogy bevisz minket „a városba”, hogy egy kicsit bevásároljunk, természetesen a vendéglátónk számlájára. Apám elutasítja a meghívását, mert jobban szeretne a lovak mellett maradni, de én ugrok az ajánlatra, hogy kikerülhessek ebből az aranyozott börtönből. És el kell ismernem, hogy a vásárlás gondolata –magamnak, ahelyett, hogy valaki mást kísérgetnék, hogy segítsek cipelni több tonnányi ételt a cirkusznak – igazán élvezetes újdonság!

Az utazás során ezenfelül a lehető legtöbbet kihozom az lehetőségből, hogy kikérdezhessem Filipe-t.

„Hosszú ideje dolgozik Mr. Hannibalnak?”

A zavarodott arckifejezéséből kihámozom, hogy egyetlen egy szót sem beszél oroszul, ezért megismétlem a kérdést elég ramaty angolsággal. Angolul válaszol, és az övé még az enyémnél is rosszabb.

„Egy év.”

Így nem túl egyszerű a beszélgetés, de ettől függetlenül megtudom, hogy a kastély sok évig üresen állt, és Filipét, illetve a másik férfit azért alkalmazták, hogy a munkásokat és a kertészeket fuvarozzák, akik helyreállították a birtokot. De amikor több személyes információt próbálok kiszedni belőle Hannibalról, Filipe motyog valamit, és int a kezével, hogy nem tud semmit, vagy inkább nem mondhat nekem semmit. Csalódottan visszaülök az ülésre, és eldöntöm, hogy legalább élvezhessem a látványt.

A baszk tengerpart olyan gyönyörű! Az autó nyitott ablakán keresztül beszívom a fű és az óceán vad illatát, a szemem telve színekkel és új fényekkel. És ez megállít abban, hogy túl közelről vegyem szemügyre a hihetetlenül tapintatos Filipe-t… Boldog vagyok, hogy ő az, aki velem jött; a másik fickó a kiejthetetlen nevével, Garbixo, sokkal idősebb, és kevésbé… kellemes a szemnek. Elég volt! Nem fogom azzal tölteni az időmet, hogy Filipe bicepszét stíröljem, vagy a combjait, amik minden egyes alkalommal megfeszülnek, amikor sebességet vált, vagy a barna fürtjeit, amik lobognak a szélben, vagy a profilját a tökéletesen egyenes orrával… Boldog leszek, amikor megérkezünk a városba!

A dugók és a szédítő tömeg ezen a tengerparti menedékhelyen majdnem elérik azt, hogy vágyódni kezdjem a börtönöm után, amely a nyugalom és a magány helye! Filipe észreveszi a feszélyezettségemet, ahogy szembenézek a több száz csiricsáré butikkal, amely az út mentén sorakozik, és az angol, a baszk és néhány kézmozdulat keverékének a segítségével felajánlja, hogy egy csöndesebb környékre visz. Hálásan követem a régi negyed zegzugos utcácskáin keresztül, amíg el nem érünk egy macskaköves térre, amely néhány szederfa árnyékában áll. Itt belép egy csöndes boltba, rövid beszélgetést folytat baszkul a vezetőjével, Galériával, majd ott hagy vele, és bólint egyet bátorításul.

Ez a bájos nő tetőtől talpig végigmér, mielőtt behív, hogy végignézzek a polcokon. Kiszúrok egy mélyen kivágott, zafírkék ruhát, ami selymes, könnyű anyagból készült. Leveszem, és magam elé tartom a tükör előtt. Én annyira… ez gyönyörű… kivéve a kirojtosodott farmeromból kilógó edzőcipőmet. Nem túl előkelő. Sietve visszateszem a ruhát a polcra, és érzem, hogy az arcom úgy izzik, mint a kályha; soha nem mernék ilyen holmit viselni. Ehelyett a pólók között keresgélek, és kiválasztok egy szürkét meg egy feketét. Váltogathatnám őket azzal a két vagy három darabbal, amit magammal hoztam. Azután Galéria visszajön, a kezei tele vállfákon lógó ruhákkal, amiket egy állványon helyez el, majd odaint engem magához. Cipős dobozok hevernek mindenfelé a padlón, amelyek tele vannak magas sarkú és lapos talpú szandálokkal, balerina cipőkkel és magas sarkú cipőkkel mindenféle különböző színben. Elég ahhoz, hogy forogjon körülötted a világ! Úgy teszek, ahogy Galéria kérte, és közelebb megyek, az ujjaimat végigfuttatom a vállfákon, és képtelen vagyok választani ezek közül a ruhák közül, amelyek messze túl nőiesek nekem! Megrázom a fejem, és átadom neki a két pólót, amit a mellkasomnak szegezve tartottam. Zsebre teszem a kezem, hogy kivegyek némi pénzt, de ő nyomatékosan megrázza a fejét. Mosolyogva sóhajt egyet, majd a pólókat egy szatyorba rakja, és átadja nekem. Annyira zavarban voltam és félszegnek éreztem magam, amikor elhagytam a boltot!

Teljesen elveszettnek érzem magam. Filipe kívül vár. Kedvesen elveszi a műanyag szatyrot a kezeimből, és egy papírból készültet ad helyette.

„Carise? Cseresznyék?”

A zacskó túlcsordul a fényes, sötétpiros cseresznyéktől. Tökéletesen érettnek tűnnek, és normális esetben rögtön befalnám őket, de olyan tökéletesen idegesnek érzem magam, hogy csak megrázom a fejem. Érzékelni tudom a csalódottságát. Képtelen vagyok Filipe szemébe nézni, vagy mondani neki valamit, ahogy visszasétálunk az autóhoz. Aztán alvást színlelek a teljes visszaúton. Grr, reménytelen vagyok!