Végtelennek tűnő percek után Hannibal tesz egy lépést felénk, majd még egyet, de rövidesen megtorpan, amikor Mishka megrázza a fejét, hogy elhessegessen egy legyet. Visszagondolok az első alkalomra, amikor oda kellett mennem egy tigrishez a cirkuszban. Öt éves voltam, megkövült a fogakkal teli állkapocs látványától, amivel éppen előttem ásított, de a nagybátyám tudta, hogyan kezeljen engem. Megvakargatta a tigrist a fülei mögött, lefektette, így kevésbé nézett ki tiszteletet parancsolónak, majd újra hívott engem:

„Gyerünk, Nadja. Nem fog bántani. Mondd azt magadnak, hogy csak egy nagy cica, aki ölelést akar.”

Legyőztem a félelmem, és közeledni kezdtem a tigrishez. Letérdeltem, majd gyengéden megsimogattam. Csupán néhány héttel később már a tigris hátán lovagoltam, és égő karikákon ugrottam át minden félelem nélkül. Ez az emlék mosolyra késztet, bár nem tudom elképzelni magam, ahogy azt mondom Hannibalnak, hogy a lovaink csak nagy cicák, akik ölelést akarnak. De talán az önkétlen mosolyom elég volt Hannibalnak, hogy közelebb lépjen még néhány lépést.

„Ez jó. Most nyújtsa ki a kezeit nyitott tenyérrel.”

A lovak lassan kiegyenesítik a nyakukat, az orruk hegyét a kinyújtott tenyere felé mozdítják, majd gyengéden megszagolgatják, mielőtt „vigyázzállásba” állnak.

„Megsimogathatja a nyakukat, ha szeretné. Nem fognak mozogni.’

Hannibal kezei lassan az oldalához hullnak. Egy ideges izom megrándul az arcán, de a teste többi része mozdulatlan marad. Hirtelen egy gyenge zümmögő hangot hallok, ami úgy tűnik, kimozdítja Hannibalt a transz állapotából. Visszahúzza a zakója ujját, és egy ingerült pillantást vet a csuklójára. Észreveszek rajta egy széles aranykarkötőt, ami csillogó kövekkel van díszítve; azok gyémántok lehetnek? A hiúság ezen formája világos utalás a jellemére! Hannibal arca a szemünk előtt alakul át. A szemöldökét ráncolja, a szemei összeszűkülnek, és elfordul. Aztán az arca ellazul, és a szája egy farkasszerű vigyorba húzódik. Ez az átváltozás olyan zavaró, hogy önkétlenül megborzongok. A lovak valószínűleg érzik a nyugtalanságomat, mert felbolydulnak. Gyorsam a nyakukra teszem a kezeimet, és megnyugtatom őket. Közben még mindig Hannibalt vizslatom, aki néhány lépést hátralépett. Látom, hogy hihetetlenül izgatott, ahogy azt mondja:

„Megyek.”

Mutatóujjával megérinti a karkötőjét, aztán apámhoz fordul, a szemei lázasan csillognak.

„Van egy kis… vészhelyzet. Hamarosan visszajövök. Érezzék otthon magukat, amíg visszatérek.”

Ezzel mintegy félredobva minket, egy négykerekű felé igyekszik, elég nagy sebességet elérve. Talán ennek a karkötőnek végül semmi köze nincs a hiúsághoz, inkább valamiféle csúcstechnológiás kommunikációs eszköz, mint például egy internethez csatlakozó óra?

Apám kizökkent engem a merengésből, elismerően bólint egyet.

„A bemutatód nagyon jó ötlet volt, Nadja. De azt gondolom, még hosszú út áll előttünk, mielőtt ez a férfi bízni tud majd egy lóban…”

„És fordítva is. Nem aggódom túl sokat Mishka és Mysh’ miatt; ők jószívűek, és amíg velük vagyok, minden rendben lesz. De Zaldiával kapcsolatban úgy érzem, hogy már egy mérföldről képes észlelni a negatív hullámokat, amik ebből a férfiból jönnek! Gondolod, hogy egy nap majd képesek leszünk ezt a kettőt összepárosítani?”

„Ez egy olyan kihívás, amiről eldöntöttem, hogy elfogadom…”