Alig van időm, hogy megmossam a fogam, összefogjam felül a hajam, és felvegyem az edzőcipőm, mielőtt a kocsi megérkezik, hogy a kifutóhoz vigyen minket. A cirkuszunk minden évben karácsonykor bemutat egy előadást Moszkvában, de nem tudom felidézni, hogy valaha láttam volna ott Hannibalt. Nagyon fiatalnak kellett lennem, ha ő emlékszik rám, de fordítva nincs így. Olyan sok kérdés fut át az agyamon. Miért van szüksége Hannibalnak, hogy „újra megtanítsák őt”, hogyan kell lovagolni? Azokkal az erőforrásokkal, ami látszólag rendelkezésére áll, megszerezhetné a legjobb lovasoktatókat a világon! Hogyan „felejtette el”, hogy hogyan kell lovagolni? A sántítása talán egy lovasbaleset következménye? Egy borzalmas baleseté, ami megsebesítette őt?

És itt is vagyunk. A képzeletem mérföldekre száguld egy pillanat alatt, és máris lefestek tízezernyi lehetséges forgatókönyvet. Azon kapom magam, hogy sajnálatot érzek ez iránt a hideg, félelmetes férfi iránt, akiről valójában semmit sem tudok. Az is lehet, hogy a lovaglás csak egy unatkozó milliárdos szeszélye. Talán rögtön meggondolja magát, és úgy dönt, hogy inkább megtanulja, hogyan kell ejtőernyőzni vagy hímezni! Megrázom a fejem, és veszek egy mély levegőt, hogy megszabadítsam magam ezektől a vad ötletektől. Csak az apám magyarázná el végre a dolgokat, messze kevesebb aggodalom okozna nekem fejfájást!

Hannibal már a kifutó előtt vár, egyenesen, mint egy karó, jókora távolságra a kaputól. Teljes lovagló felszerelést visel, kobakkal, zakóval, bricsesszel és csizmával kiegészülve – mind vadonatúj. Grimaszolok egyet a combjához csapkodott pálca és a csizmája sarkán fénylő sarkantyúk láttán. Oh, oh… Ha azt várja, hogy lovagolhasson a lovainkon, akkor remélem, hogy Apám leveteti ezt az utolsó két felszerelést. Másképp garantálom, hogy én magam fogom!

Meglepett, hogy Mishka és Mysh’ nem zsúfolódnak össze a kapu előtt egy kis fejpaskolásért vagy csemegéért könyörögve. Végig a kifutó hátsó részében maradnak, Zaldia mögött állnak, aki úgy tűnik, visszatartja őket, és őrt áll - olyan mereven, akárcsak Hannibal maga. Csak akkor ereszti el a felismerés egy nyerítését és lazít egy kicsit, amikor Apámat és engem meglát. Felénk üget, de a galoppozó ikrek gyorsan lehagyják, csak a kerítés előtt lelassítva. Olyan boldog vagyok, hogy láthatom őket. Nem tudok segíteni rajta. Átbújok a korlát alatt, és hozzájuk sétálok, hogy üdvözöljem őket. Megsimogatom őket, ahogy répát keresve megszaglásszák a zsebemet, olyan izgatottan, mint a fiatal csikók. Lenyugtatom őket, és odahívom Zaldiát, de észreveszem, hogy habozik, a szeme sarkából Hannibalt figyelve; még mindig bizalmatlan ezzel az ismeretlen emberrel szemben. Az apám felé fordulok, az utasításaira várva. Azt gondolom, hogy majd hozat velem egy kantárt és egy nyerget, hogy megkezdjük az leckénket, de helyette a kapuk felé sétál, és azt mondja Hannibalnak:

„Hagyja a pálcát és sarkantyút, és kövessen.”

Jó. Apám teljesítette a „szabaduljunk meg a kínzás eszközeitől” küldetést. Hannibal szórakozottnak tűnik, mintha egy film játszódna le a fejében, de apám hangja kirántja az álmodozásból. A kezével idegesen végigszánt a haján, mielőtt azt tenné, amit mondtak neki, és a kapu felé indul; elég idegesnek tűnik. Mihelyt a kifutó kapuját bezártuk, apám lassan a lovak felé sétál, Hannibal követi, szinte elbújva mögötte, mintegy testőrként használva. Zaldia hátralép egy lépést, lelapítja a füleit, és kirúg, mielőtt visszavágtázna a kifutó hátuljába. Az ikrek előzékenyebbek, lassan haladnak apám felé.

„Ez itt Mishka és Mysh’,” mondja Hannibalnak, majd egyenként a bal és a jobb oldali ikerre mutat.

Apám megáll, és bólint nekik. Válaszul az ikrek egyszerre megállnak, és egyik térdüket a földre eresztik azon a módon, ahogy az előadások közben szoktak meghajolni. Már majdnem tapsolni akarok, de látom, hogy Hannibal milyen rendkívüli módon feszült. Hihetetlenül sápadt, a fogait összeszorítja, és gyanítom, azért küzd, hogy képes legyen megőrizni az önkontrollját. Apám nem szentel neki túl nagy figyelmet. Megsimogatja a lovak nyakát, mielőtt odahívná Hannibalt.

„Jöjjön ide.”

De Hannibal lefagyott, akár egy szobor. Végre rájövök, hogy ez a férfi fél a lovaktól, és a félelme olyan nagy, hogy teljesen megbénítja. Odaintek apámnak, aki egy pillanat múlva bólint. Elszántan a lovak felé sétálok, és megkérem Mishkát, hogy mozduljon arrébb. Mysh’ vállának dőlök, megkérve arra, hogy feküdjön az oldalára. Ő kecsesen megteszi, én pedig a lábai alá bújok a hasának dőlve. Odahívom Mishkát is, aki ugyanúgy helyezkedik el, csak háttal nekem.

„Jól van, kedveseim.” köszönöm meg nekik.

Még nyugodtan így maradunk egy ideig – már majdnem melegem is lesz – aztán átölelem Mishka nyakát, és egy lábamat a hátára csúsztatom. Csettintek egyet a nyelvemmel, és arra utasítom, hogy keljen fel, mielőtt a másik lábamat is a hátára raknám. Lassan felkel, én pedig megszorítom a vádlimmal, hogy előbb lépésre, majd vágtára késztessem Mysh’ körül, aki még mindig a földön fekszik. Azután átugrunk felette. Még csak nem is rándul meg. Mishkát újra lépésre kérem, megsimogatom a nyakát, és lecsúszom a földre. Csettintek a nyelvemmel, és Mysh’ feláll. Megsimogatom őt is, mielőtt Hannibálhoz fordulnék, az ikrek még mindig az oldalamon.

„Ez a kettő nem árt majd Önnek, uram. Közelebb jöhet, ígérem.” Megnyugtatta őt a bemutatóm? Meggyőzi majd róla, hogy tegyen egy lépést a lovak felé?