„Nadja?”

Hmm… Ki beszél hozzám egy ilyen korai órán?

„Nadja, kelj fel! A reggelit jobbra, a negyedik ajtó mögött tálalják.”

A fenébe, olyan csodás álmom volt… Lerúgom a vastag paplant, ami körém csavarodott, mint egy bunda, és lustán kinyújtózkodom. Úgy aludtam, mint a bunda! Elmegyek az ablakig, hogy jó reggelt kívánjak az óceánnak, mielőtt felvennék egy régi farmert és egy melegítő felsőt, és mezítláb kisétálok, hogy csatlakozzam apámhoz.

Meglepetés! Az ebédlőben egy férfi ül apámtól jobbra, háttal a körülöttünk lévő ablakokon beáradó fénynek. Figyelmeztethetett volna! Úgy öltöztem, mint egy totális idióta, és a hajam úgy nézhet ki, mint egy láva-tornádó!

"Ongi etorri Euskal Herria! Üdvözöllek Baszkföldön!” – fordítja vendéglátónk.

Micsoda meglepő hang, milyen komoly és karizmatikus... Ügyetlenül pukedlizem, félig a cirkuszi előadásainktól inspirálva, ami vendéglátónkat nevetésre készteti - olyan hangon, amiből teljességgel hiányzik a derű.

„Kérlek, ülj le, Bosikom Printsessa.”

Olyan a kinézetem, mintha csak most húztak volna ki az ágyból, és ez a „mezítlábas hercegnő” megjegyzés ettől a férfitól, aki feltételezésem szerint Mr. Hannibal – ritkán éreztem eddig ennyire zavarban magam!

„Istenem, mennyit nőttél Moszkva óta…” - folytatja egy csipetnyi nosztalgiával.

Elrejtem az arcom egy nagy bögre forró csokoládét kortyolgatva, ami tökéletes: sűrű és bársonyos. Azt kívánom, bárcsak örökre eltűnhetnék benne, ahogy érzem Hannibal fürkésző szemeit, mintha ki akarná kémlelni a lelkem mélyét. Nem emlékszem, hogy bármikor is találkoztunk volna! Szerencsére apám eltereli a figyelmét megkérdezve:

„Készen van?”

Készen? Mire készen? Végre elmondják nekem, Apám miért hozott minket ebbe az őrült kastélyba a zavaró tulajdonosával, és hogy mit akar ő tőlünk?

Mivel még mindig lenézek, csak a hátracsúszó szék hangját és az öltözködés enyhe suhogását hallom. A csempézett márványpadlón felhangzó léptek azt mondják nekem, hogy Hannibal éppen elhagyja az ebédlőt. Valami arra késztet, hogy felnézzek; a cipője hangja a padlón némileg rendhagyó. Ahogyan a járása közben Hannibal lábait bámulom a hajamon keresztül, észreveszem; enyhén sántít. Gyorsan leeresztem a pillantásom, ahogy megáll és megfordul az ajtóban.

„Találkozunk a kifutónál fél órán belül.”

A kifutónál? Várok, amíg a léptei eléggé eltávolodnak, mielőtt haragosan apámra tekintek, és azt mondom:

„ Nem láttam egyetlen lovat sem ezen a birtokon a mieinket kivéve! Szóval nem lehet szó semmilyen „bonyolult” lóról, amit Sergeinek, a lósuttogónak újra kell idomítani! Remélem, hogy nem azért hoztál ide minket, hogy eladd neki a lovainkat?!”

„Nem.” válaszolja apám nyersen, felállva az asztaltól.

„Akkor miért vagyunk itt? Honnan ismered ezt a férfit? Elmondod végre, hogy mi folyik itt?”

„Megtanítjuk őt újra lovagolni. Siess, és készülj el, a parkolóban találkozunk.”