Kőszilánkok repülnek felénk, s átugorjuk a külső falat. Aztán Johnnal sprintelünk a fák felé, alattuk homok és kövek. A lejtő egyre meredekebbé válik, és néhány meglehetősen rémisztő sziklafallal találjuk szemben magunkat. Lépteket hallok közeledni felém, mondok egy néma imát a Holdhoz, keskeny, sarló alakú, mint amilyen a Ḥashshāshīnek is használtak a 11. században a perzsa gyilkosok. Bár lenne egy fegyverem és tudnám, hogyan kell használni! John némán mutogat, hogy melyik irányba menjek, ő pedig az ellenkező irányba halad. Csak futok, cikkcakkban a fák és sziklák között, ezen az egyenetlen terepen üldözőim lassabban érnek utol. De egyikük a hátam mögött zihálva kiabál:

"Állj meg, vagy szétlövöm a lábad!"

Visz a lendület, képtelen vagyok most megállni... lövések dördülnek mögöttem, ágak, kavicsok és kövek repkednek a lábam alatt. Remélem, Johnnak sikerül megúsznia. Érzem, hogy akaratom ellenére könnyeim elöntik a szemem és elhomályosul a látásom. Mérgesen megtörlöm szemeimet, és egy derengő, fehér árny tűnik fel előttem. 

Megrémülök, abbahagyom az eszeveszett rohanást, és akkor jövök rá, hogy ez a fehér kanca, a Hold lánya.Ösztönösen belekapaszkodom a sörényébe egyik kezemmel és felugrok a hátára. Kérnem sem kell, a kanca teljes sebességre kapcsol és jól ismeri a vidéket, üldözőink lemaradnak tőlünk.

Amikor már azt hiszem, tiszta a terep, a 4x4-es terepjáró fényszórója elvakít és üldöz minket tovább, a fenyegető árnyak könnyedén áttörnek a fák ágain. Hannibal emberei nem hagyják, hogy olyan könnyen megússzam! De hogyan menekülhetnék el, amikor már kint vagyunk a nyílt terepen?

Egy világító kígyó kezd formát ölteni közvetlenül előttünk, gyorsan felismerem, ez a sivatagi autópálya. A kanca jobbra fordul velem. Feljebb ülök, és próbálom lassításra bírni, de ő lelapítja füleit és gyorsít a tempón, száguld lefelé a lejtőn, mögötte homokzápor és kavicsok repkednek. A terepjáró észrevett minket, már veszélyesen közel van.

"Amira, állj meg, kérlek!"

De ő nem hajlandó engedelmeskedni, s tovább száguld az autópálya felé, orrlyukai kitágulnak az erőfeszítéseitől. Meg tudnám állítani, és meg tudnám védeni őt az üldözőim haragjától, akik egy pillanatig sem haboznak, és rálőnek. Le tudnék ugrani Amira hátáról, megadva neki az esélyt a menekülésre. De mégis úgy döntök, hogy bízom a kanca erős elszántságában. Körülölelem a nyakát, selymes sörényébe temetem arcom, becsukom a szemem, és csak arra tudok gondolni, hogy lejár az időm. Vagy netalán összeütközünk a járművekkel, vagy Hannibal fegyveres emberei lőnek minket szitává.

A 4x4-es már mögöttünk van. Érzem, hogy a kanca izmai megfeszülnek, s hirtelen a levegőbe szökken. Amikor kinyitom a szemem, még mindig a hátán találom magam. Kancám megállt, mintha földbe gyökerezett volna a lába, s megfordult. A fém- és acélszerkezetek szörnyű hangja visszhangzott, az üldözőink 4x4-ese a szakadékba esett, ahová Amira csalta őket. Nagyon jól ismeri saját területét, a szakadék felett úgy repült át, akár egy szárnyaló szirti sas. Az utólagos sokktól remegek, de mindeközben erős, és leírhatatlan öröm lesz úrrá rajtam. Amira és én, Indiana Leyla Jones, hitünkkel átugrottuk a szakadékot.

Hosszasan simogatom Amirát, miközben hangosan fújtat, és visszavisz a Deir el-Suryan monostorhoz. Akárcsak először, elhaladt a Saint Bishoy külterülete mentén, s megállt, mielőtt túl közel ért volna a többi emberhez. Ha meg tudna szólalni, biztosan elmondta volna a történetét. De mélységesen megértem, hogy útjainknak szét kell válni. Lassan leszállok róla, és gyengéden átkarolom a Hold hercegnőjének nyakát. Nyakamba fújtat még egyszer, utoljára, mielőtt visszahátrálna, és büszkén, farkát feltartva, füleit hegyezve elügetne a vad sivatagon keresztül.