Szégyen mardossa arcom. Egyedül vagyok Egyiptom földjén, ahová Ptolemaisz tábornok elvárásai vezettek engem. Mi történhet most testvéremmel a hadseregben? Csak úgy ott hagytam a csatatéren, a Hüdaszpész folyó partján, amikor a tábornok kiadta a parancsot a visszavonulásra. Láttam Nagy Sándor bukását, a nyílzáport Bucephalus mögött, és az íjászokat is, akik hatalmas vasba öltöztetett elefántokon ültek fa tornyaikban. Láttam, ahogyan sok-sok görög, makedón, perzsa és indiai barbár veszti életét azokban a kísérteties erdőkben, ahol csak eső folyt több, mint vér. Vajon mi, Sándor katonái vagy az indiaiak barbárok voltak kegyetlenebbek ebben a mészárlásban?

7 éve már, hogy elhagytuk Makedóniát, meghódítottunk egy-egy birodalmat, a csapatok élén Nagy Sándor hűséges paripájával, Buchephalus-szal, ők adtak nekünk erőt és bátorságot, minden küzdelem előtt aranyat és dicsőséget hirdettek. Gyalogos katonák és lovasok egyaránt az ő nevét kiabálták és igyekeztek túlszárnyalni magukat. Az ember, aki annyi fájdalmat elviselt már, mint a veteránok mindannyian összevéve, képes volt rávenni, hogy meglépjük saját határainkat. Neki köszönhetően váltunk hősökké, becsület és dicsőség koronázta, mindenki tisztelte. Családjaink gazdaggá váltak, ezért hálával emlékezünk rá halálunkig. Izgalmas volt olyanért harcolni, mint Nagy Sándor király!

De mire végighaladtam a végtelennek tűnő Hindu Kush-on, jeges szél söpört végig, az ellenséges erdőket elöntötte az eső, és halálos mérgű kígyók, vérünktől mocskos víz, így hát sokan vissza akartak fordulni. Még mindig látom őt, a mi Sándor királyunkat, ahogyan megüli mesés fekete lovát, és a harc folytatására sarkall minket, annak ellenére, hogy mindeközben felemészt minket a félelem és a fáradtság. Követtük, még egyszer, utoljára. A szerencsétlenségig.
Nem találtunk sem aranyat, sem dicsőséget, csak halál és pusztulás várt ránk. A sebesült király bukása után Ptolemaiosz tábornok vette kezébe az irányítást. Ő bízott meg azzal a küldetéssel, hogy hagyjam el a csatateret jó időre és vonuljak el messze onnan.

Fáradhatatlanul vágtattam nyugat felé. De már egy másik csata játszódott le a fejemben: egy tárgyat ad nekem Ptolemaiosz, kezdem átvenni az irányítást az elmém felett. A láthatatlan lények hangjai azt kérik, hogy térjek vissza királyomhoz, vádoljam árulással, végül pedig átkozzam el, miszerint Hádész legkegyetlenebb kínjait fogja átélni. Éjjel nem tudtam rendesen aludni, förtelmes, 9 fejű kígyó állta utamat. Próbáltam levágni a fejét, de mindhiába, azok megsokszorozódtak, egészen a végtelenségig. Szikáran haladtam egyenesen az ősi piramisok földjére, Héliopoliszba, ahol védelmezik a kizsákmányolástól a fáraók végső nyughelyét. A kőistenségek, úgy tűnik őrt állnak az ember alkotta sivatagi hegyekben. Folytattam utam Nyugat felé, menekülők, utazók és falusiak társaságában. Ebben a völgyben történt, hogy az én hűséges lovam egy kígyómarás következtében elesett. Nagyon sajnáltam, eltemettem, és utamat gyalog próbáltam folytatni. de hamar megadtam magam a tűző napon, kimerültem, nagy a forróság. A következő éjjel egy fehér ló jött oda hozzám bizalommal, hogy kövessem őt. Pontosan úgy nézett ki, mint az én halott lovam, nagyon örültem, hogy újra vele lehetek Hádésznak hála. De amikor éreztem arcomon meleg leheletét, rájöttem, hogy az én időm még nem jött el. Felálltam, megtámaszkodva a lóban és követtem őt a menedékhelyre, ahol fokozatosan visszatért az erőm, a forrás gyümölcsinek és a völgyben található kisebb állatoknak köszönhetően. 

Nem én vagyok az első, aki elfoglalta ezt az épületet. Ahogy nézem, ezeket egy ősi nép ábrázolta, kőbe vésték imáikat állatfejű isteneiknek, nagyon hasonlóak azokra, mint amelyek őrzik a piramisokat. Nem tudom, miért hagyták el a menedéket, de maguk mögött hagyták a vésőt, és színes porokat. És egy papirusztekercset is, ez a növény bőséges folyók közelében nő, erre kezdtem el írni a történetemet.

De hamarosan kínozni kezdett az az átkozott tárgy, pedig az egyiptomi istenek védelme alatt állok. Így hoztam ezt a szégyenletes döntést részben, és maradtam, amíg világos volt bizonyos fokig. De meg kellett győződnöm arról is, hogy ez soha nem juthat valaki kezébe. Eszembe jutott Odüsszeusz csele, ahogyan meghódította Trója városát, amit még a jeles hős, Akhilleusz sem tudott megakadályozni. Egy óriási fa lovat építtetett, amelyben a legjobb harcosok rejtőztek. A lovat a város falai elé rakták, és felajánlották nekik, az a pletyka terjedt, hogy a görögök már feladták Trója ostromát. Hajnaltájt a trójaiak felfedezték a lovat és bevitték a városba. Miközben győzelmüket ünnepelték, a görög harcosok előbújtak a faló hasából és némán kinyitották Trója széles kapuit. Az eddig rejtőzködő görög hadsereg visszatért, és eltörölték a föld színéről Tróját.
A bölcs Odüsszeusz azt mondta:
"A legféltettebb titkok a szem elől rejtve maradnak."

A papirusztekercset 2014-ben találták egy egyiptomi barlangban, a Natron völgyben. Valószínűleg i.e. 320-ban írta őket Demetrios, Nagy Sándor hadseregének egyik hadvezére.