Úgy érzem, mintha már évszázadok óta sétálnék, kezd kifogyni minden erőm. Szegényes kifogás, hogy ettem egy fánkot, amit a professzor adott nekem, azóta már sok idő eltelt. Nagyon remélem, hogy már nem járok olyan messze tőlük. Itt kevesebb hó takarja a földet, zöld hajtások látszanak, a fűszálak ide-oda cikáznak. Hamarosan beköszönt a tavasz, a növények már sürgetően gyarapodnak. A szél bégetést és emberi hangokat hoz a pusztán keresztül. Már majdnem ott vagyok! Végre! És a domb tetejéről csodálatos látvány terül elém. Egy makulátlan füves völgy, amin keresztülfolyik a folyó egyik mellékága, az egészet elárasztja a napfény. Ez az új legelő helye, ahogyan a vezér választotta. A tehenek, lovak és bárányok már alig tudnak várni, hogy megkóstolhassák az új füvet - önfeledten élvezik. Ez energiát adott, mintha megfiatalított volna, hamarosan ott leszek a táborban. 

Felismerem apámat, Gambattal és még néhány férfivel már verik le a cölöpöket a juhok karámjához. A többiek homorú rácsos szerkezetet állítanak fel kör alakban, amik összecsukhatóak, akár egy harmonika. Aztán elhelyezik a nagy oszlopokat, amiket összefűznek, ez tartja majd a tető közepét, mint az esernyőrúd az esernyőt. Felemelik az egészet és a helyére teszik 2 tartópillér segítségével. Végül pedig, ez a költöztethető tábor szilárdan rögzítve van számos helyen erős csomókkal és a jurta bőrzsinórjaival. Sokszor mondtam már, a nomádok a sztyeppék matrózai. 

Megpillantom anyámat, éppen szétteríti a nemeztetőt a földön, és én boldogan közeledem hozzá. A szeme ragyog, arcán széles mosoly ül, de az ölelésére még várni kell, míg befejezi feladatát. Megragadom a sarkát, és segítek becsúsztatni a nemezt a szomszédoknak felemelni a nehéz szövetet és ráhelyezni a keretre. Elrendezzük a központi korona körül, majd ezt alaposan leszíjazzuk. Ezután legördítjük a nemez oldaláról a központi ajtót, és ezeket is leszíjazzuk. Bent a jurtában már nagymamám és a húgaim terítik le a szőnyegeket a fa padlóra. Még várat magára a központi sütő, az ágyak és szekrények elhelyezése a szokásos helyükön. Minden szomszéd segít egymásnak, így mindössze 2-3 óra alatt el is készült minden, a jurták, a sütő, a karám. Az idősebbek tejet áldoznak Tengrinek, az Ég Atyjának, hogy őseink szelleme védelmezzen minket és vigyázzon állatállományra a jurta körül. 

Lecsapok az édes fánkokra, amiket az egyik húgom ajánlott fel, akik mind alig várják, hogy elmeséljem legújabb kalandjaimat, amikor hirtelen robbanás zaja üti meg fülem. A tábor kutyái vonyítani kezdenek. Hirtelen szörnyű vihar tör ki, és a szakadó eső elönti a sztyeppét.

Számunkra a zivatar felér egy súlyos katasztrófával, mintha farkasok támadnák meg a csordáinkat. A jurtába patakokban zúdul be a víz, elöntve a padlót és a szőnyeget. A nők és gyermekek pánikba esetten kiáltoznak, úgy érzem, valamit tennem kell. Megparancsolom húgaimnak, hogy másszanak be az ágyba, és maradjanak is ott, ameddig  a felnőttek vissza nem érnek. Ezután kirohanok a jurtából, hogy segítsek a többieknek. Az anyák összehívják gyermekeiket és beviszik őket a jurtákba. A juhok a karámban bégetnek a rémülettől és egymást tapossák, a vízszint pedig egyre csak emelkedik. De miért vannak már a karámokban, amikor az este még oly távol van? Hol van a bátyám, apám és a többi férfi?

Ó ne! Ők éppen a szomszédos hegyvidék tetején áldoznak az ősi fánál. Sokszínű szövetből készült szalagokat aggatnak az ágaira és imádkoznak őseink és a természet szelleméhez bőséges tavaszért. 

Mire visszaértem, az eső elárasztott mindent, a felgyülemlő víz még a halakat is kivetette a folyóból. Valakinek ki kell terelnie a juhokat a karámból. Hangosan fütyülök, és hallom a rögtön felismerhető nyerítést, Altair az. Dacolva a tomboló viharral, vágtat felém. Karomat a nyaka köré teszem, ahogyan tanultam fiatal versenyzőként a sztyeppén, majd lábaimat is feldobom, ezzel fent is vagyok a hátán. Megszorítom lábammal és a karám felé irányítom. Altair patái sáros hullámokat vernek körülöttünk, ahogyan hősiesen végig vágtat az úton.

Ott vagyunk a karámnál. Erősen kihúzom a köteleket, hogy kiutat biztosítsak a juhoknak, akik versenyt futva szaladnak ki a karámból, leírhatatlan pánik uralkodott el rajtuk, ahogyan elhaladtak mellettünk, eltoltak minket. Úgy esik, mintha dézsából öntenék a fejünkre, és ők egyenesen a folyó mellékága felé rohannak. Teljesen megőrültek! Megszorítom Altair lágyékát, erre elkezd vágtatni, hogy beérje a juhokat, a csorda elejére tör és felágaskodik, hogy elállja útjukat. Nagy segítség ez az én csodálatos lovamtól. Amikor visszafordítjuk őket, egy magasabban fekvő menedék felé irányítjuk őket a hegy lejtőin. Ha végre lecsendesül a vihar, remélve, hogy előbb meg fogjuk találni őket, mint a farkasok. Nagy árat fizethetünk, de jobb megkockáztatni, hogy elvesszen néhány, mintsem odavesszen mind. Ez egy olyan dolog, amire apám tanított minket. Az eső annyira szakad, hogy teljesen eltakarja a napot. Vakon előrébb lépek, egyedül a hang vezet, ám hirtelen eltűnik a talaj Altair patája alól. Ő átgázolt a sárözönön, vezetve minket a folyó felé. Valami fehér fröcsköl előttünk a vízben - bizonyára egy bárány. Kérem Altairt, hogy menjen hozzá közelebb. Alkarommal megragadom a bárányt és felhúzom Altair nyakára, és ellent tartok a mellkasommal.
Lovam küzd minden erejével, hogy sikerüljön kimásznia a sártengerből és felkapaszkodni a szilárdabb talajra. Horkant egyet és ösztönösen visszatér a táborba.

Amilyen hirtelen kezdődött a vihar, úgy véget is ért, sápadt fényben ragyog az eső áztatta föld. Úgy érzem, az adrenalin lassan kiürül a testemből, a nehezén már túl vagyunk. Kábultan közeledem a jurták felé, hogy felmérjem a kár mértékét. Mintha egy tájfun söpört volna végig... Az ég haragja elsodort mindent, ami nem volt biztonságosan rögzítve. A dolgok szanaszét hevertek mindenütt: kifeszített vásznak, amik száradtak, törött cserépedények, nyergek, fabútorok. Egy nő fut felém sikoltozva, pár másikkal a nyomában. Megölel és sír a bárányért, aki gyengén vonaglik és sír karjaim között, szorosan a mellkasomhoz ölelem.

"Taitchou!" - ismételgeti újra és újra, s zokog a megkönnyebbüléstől.

Most döbbenek rá, hogy ez a bárány valójában Taitchou, a legkisebb fia, aki csak most kezdett el járni, és sikerült megszöknie anyja szemei elől, hogy felfedezze az új tábort. De a szakadó eső és a sár elsodorta őt. Hála az égnek Altair ott volt, hogy segítsen nekem megmenteni. Sötét alakzatok kezdenek vibrálni szemem előtt és remegni kezd a kezem és Altair visszahúz engem a jurtához.