Nehéz szívvel hagyom itt a kollégium előszobáját. És megpróbálom kihasználni ezt a pár órát még hajnal előtt, de gondolataim egy perc alatt mérföldekre száguldanak, úgy érzem, nem lennék képes álomba merülni. Kihalt utcákon sétálok keresztül, mind ugyanolyan szovjet mintára készült betonépület, még 1970-ből. A lábam már ösztönösen, megszokásból az egyetemre vezet. A belépőkártyámmal bejutok a könyvtárba, amely megfelel kutatási helynek, vagy álmatlan diákok menedékhelyéül is szolgálhat. Egy lélek sincs itt. A történelem részleg felé haladok, olvasgatom a polcokon a jelöléseket, amíg meg nem találom az ókori történelem részt, végigfuttatom mutatóujjamat az itt szereplő szakadt, régi könyvek élei mentén. Valahol ezen ósdi könyvek közt van az is, ami megértetné velem, mit csinált ez az ősi lovas Mongóliában, az Altai-hegység csúcsai között.

"Nem tud aludni, kis Battushig?"

Meglepetésemben felkiáltottam, majd a hang forrásának irányába fordultam. Az asztalon tornyosuló könyvhalmaz mögött felismertem a kopasz fejet. 

"Temudjin professzor!"

"Gyere, ülj le mellém, és mondd, milyen kérdésekre keresed a választ. Van egy kis teám is a termoszban."

Néhány korty sós tea után sikerült kinyögnöm pár érthetetlen szót. A professzorom barátságosan mosolyog, majd bólint, hogy folytassam - ez áttörte bennem a gátat. Elmondom neki félelmeim az amerikai utazásról, hogy itt kellene hagynom mindent magam mögött, és a arról, hogy nem lehetek elég jó, az összetűzésről apámmal... Amikor végre befejeztem, a professzor körülnéz a könyvár polcain, szeretetteljes kifejezéssel az arcán.

"Érdekes, hogy azért jött, hogy megtalálja a válaszokat ezen ósdi könyvek között. De tudod, "A világ egy könyv, és aki nem utazik, az csak egyetlen lapját olvassa el." - Ez egy berber teológus és filozófustól, Szent Ágostontól való idézet az 5. századból."

Bólintok; a professzor ismeri az én tudásszomjam és hogy hogyan lehet a legjobbat kihozni belőlem. Amíg kortyolok még egy kis teát, azt kérdezi:

"Mi vonzotta az ókori történelem részhez? Hirtelen késztetés a bölcsesség után?"  

"Ó, nem, professzor. Hadd magyarázzam el..." - folytatom és kinyitom a laptopot, hogy megmutassam neki a hengerről készült képeket. Majd végtelen áradata kezdődik szavaimnak, elmondok neki mindent, amit Salonqával együtt okoskodtunk ki. A neve említésére a professzorom szeme felcsillant, de nem szól közbe, továbbra is hallgatja figyelmesen. Miután befejeztem a beszédet, ő még sokáig csendben marad, aztán mormog egy nevet.

"Khubilai. Ő az egykori legtehetségesebb diákok egyike, aki most a Hannibal Corp.-nél dolgozik, ő állította fel a cég számítógépes biztonsági rendszerét. Azt hiszem, említettem őt már, sőt, elég gyakran. Szeretnéd, hogy felvegyem a kapcsolatot vele? Segíthet elkerülni a kockázatos "betörést". A Hannibal Corp. egy fenyegetően jól tájékozott és erős szervezet. "

Hálásan elfogadom. A tanár elővesz valamit régi táskájából, zsírpapírba csomagolva.

"Egyél. Szükséged lesz az erődre, ha visszatérsz a pusztákra." - Igyekszem udvariasan elutasítani, de mindhiába. Tudom, hogy vesztettem ebben a csatában, így hát elfogadom, megköszönöm neki, meghajlok tisztelettel és elhagyom a könyvtárat. Visszasétálok a városba, lassan kezd ébredezni, én pedig a buszmegálló felé veszem az irányt. Jó érzés volt, hogy beszélhettem a tanárommal. Most már csak egy maradt, szembe kell néznem az apámmal. 

De amikor végre megérkezem családom táborhelyére, legszívesebben kétségbeesetten kiáltoznék - senki sincs itt! Biztosan úgy döntöttek, hogy megváltoztatják a tábor helyét. 2-3 óra alatt sikerült szétszerelni a jurtákat és összepakolni minden egyéb felszerelést. Vannak patanyomok, és a csorda nyomai is dél irányba haladnak., de nem tudom, hol lehetnek már. Mélyet sóhajtva úgy döntök, feljebb mászok, hogy jobban belássam a hófödte hegyeket. A kezem segítségével megakadályoztam, hogy elvakítson a jégről visszaverődő napfény, s látok egy pontot, egy mozgó embercsoport sötétlik a távolban. Nagyon jó, ha igyekszem, még sikerül utolérnem őket!