VI. fejezet

A telefonom rezegni kezdett a nadrágzsebemben, míg a folyónál tevékenykedtem, gyorsan letettem a vödör vizet a kezemből. De mit keresek én az éjszaka közepén kint a folyónál, takaróba bugyolálva egyedül a fájdalmammal? 
Még mindig nem tudok aludni, így kijöttem vízért, hogy hozzájárulhassak a család reggeli teájához és jól indulhasson a nap. Aztán elindulok Ulan Bator-ba. Úgy vélem, én inkább oda tartozom, mintsem a pusztára, de az erős érzelmi kötődés és hagyománytisztelet miatt szükségem van erre a helyre is. 

Reméltem, hogy reggel tudok beszélni apámmal, de ő addigra már elhagyta a jurtát, hogy ellenőrizhesse a vemhes kancákat, hisz közeleg az ellés. Nem tudom mit tehetnék, hogy megnyerjem legalább a beleegyezését, ha büszkeséggel már nem is fog rám gondolni. Amióta elkezdtem egyetemre járni, érzem hogy értéktelenebb lettem a szemében, amiért nem követem az ő nyomdokait, mint a bátyám. Ennyi elég is volt a búskomor gondolatokból, inkább válaszolok a hívásra. A bátyám az, Gambat, már aggódik, hogy hol vagyok. Mikor fog már leállni a folyamatos aggódásával? - "Jövök." - mondtam neki röviden. 
De a vonal másik végéből nem Gambat hangja csengett vissza, hanem egy ismeretlen, magabiztos, de rekedt hanggal, amerikai akcentussal. - "Mr. Battushig, itt John Fitzgerald Hannibal, a Hannibal vállalattól, követtem az eddigi egyetemi tanulmányait, és szeretnék gratulálni, elfogadják az MIT... "
Majdnem kiesett a kezemből a telefon, az amerikai cég, a Hannibal Coproration, amely seígt lehetővé tenni a tudományos áttöréseket és támogatja az Ulan Bator-i Tudományos Akadémiát és az egyetemet is. Szinte minden informatika berendezés a tudományos fejlődésünkhöz az ő nagylelkű adományaikból jöhetett létre, ők segítenek a hátrányos helyzetű diákoknak és országoknak. Csak a legjobb tanulóknak van esélyük bekerülni a Hannibal vállalathoz. Már Temudjin professzor mesélt róla, hogy pár diák bekerült az egyetemről, Khubilait szokta említeni, aki most az informatikai hálózatok biztonságáért felelős főnöke a Hannibalnál. El sem tudom képzelni, hogy pont engem választottak! Annyira megdöbbentem, hogy csak dadogni tudtam, mint valami idióta...

"Mr. Battushig, térjünk a tárgyra. "
Úristen, egyre hevesebben ver a szívem. Már látom is magamat diadalittasan, de az örömömbe keveredik valamiféle megfoghatatlan rettegés is. Sohasem leszek képes felnőni igazán a Hannibal Corporation elvárásaihoz. 
"Amikor leesett a szakadékba az Altai-hegységben, talált egy fém hengert, igaz?"
Ah. Visszatértem a földre álmodozásaimból, nem mondom, nagyot koppantam. Nem is bennem lát potenciált, hogy a jövő tudósa lehessek, csak az a fém henger érdekli, amit csákányként használtam. Meg is feledkeztem arról a titokzatos hengerről, amikor a deel ujja lángra kapott, majd apám is visszatért. 
"Igen uram, így igaz." - sikerült kipréselnem a szavakat. - "Én vissza akartam adni az ideiglenes laboratórium személyzetének."
" Kitűnő, de leveszem a válladról ezt a terhet. Kevesebb mint egy óra múlva egy helikopter landol majd a táborban, adja oda a pilótának a tárgyat. Jobbulást kívánok!" - És a vonal megszakadt. Még csak meg sem kérdezte, hol van a  tábor. De a telefonhívásból bizonyosan megtudta a GPS koordinátákat és minden szükséges információt. Vagy talán egy titkos Drone-ról figyel engem fentről. Mindez egy hülye fémcső miatt. Olyan hülyén érzem magam, hogy azt gondoltam, talán engem választottak ki a jövő csillagai közé...

A csillagok, hát persze! Miért nem gondoltam rá korábban? Letettem a vödröket és szélsebesen visszafutottam a jurtához, ledobtam a pokrócot az ágyamra és kinyitottam a komódot, próbáltam minimális zajt csapni. Valahová ide tehette anyám. Igen, megvan! Már viszem is ki a jurtából és a sziklás dombtetőre futok vele, így én is megnézhetem a rejtélyes tárgyat a csillagok fényénél. Mielőtt átadnám a pilótának, szeretnék pár emlékképet róla. A kezemmel még mindig meglehetősen ügyetlenül bánok, de sikerült néhány képet készíteni róla a telefonommal minden szögből, mielőtt lassan magam elé görgettem volna. Egy nagyon sajátságos csillag látható - egy ötágú csillag a henger kellős közepén. Tökéletes szimmetria, végigfut a fél henger körül. Mintha mágneses lenne ez a két ősi szimbólum, a hengert óvatosan a hüvelyk- és mutatóujjam közé veszem, és megtapogatom ujjaimmal a vésett barázdákat. Vízszintbe helyezem a hengert, az egyensúlya tökéletes. És, mivel még legbelül én is gyerek vagyok, hullámoztatom a kezem fel és le, olyan mintha egy rugalmas varázspálca volna - csak optikai csalódás. Majdnem elfelejtettem, hogy miért ülök egy kupac hó tetején, amikor hirtelen meleg levegőt éreztem a tarkómon, ami visszarángatott engem ebből az elmélyült állapotból. Meglepetésemben ugrottam egyet és szorosabban fogtam a hengert, hogy el ne ejtsem. Persze, a meleg levegő nem származott mástól, mint az én Altairomtól! Én boldogan felé fordulok, de abban a pillanatban a kezem remegni kezd és elvonja a figyelmem. De Altair csak finoman nekem nyomja fejét, ez az ő sajátos ölelése, de lassan eltolom magamtól egyik kezemmel és a furcsa jelenségre koncentrálok továbbra is, csak úgy megtörtént.

A fedélt most egyszerűen leemeltem. A kezem remegett és az húzta le a kupakot, na nézzük, mi van belül. Kiegészítésként kicsiny fogaskerekek, vékony fémrudak és tolózár nehezítette a nyitás mechanizmusát. Belül pedig egy második hengeres tárgyra bukkantam.