II. fejezet

Hogy mennyi ideig néztem farkasszemet mozdulatlanul a jégbe fagyott lóval? Milyen sörnyű esés lehetett, ő kevésbé volt szerencsés. Szomorú dolog. Most legalább...
A fölém magasodó fal tömör szikla, szinte lehetetlen megmászni. Összefüggéstelen gondolatok villódznak a fejemben. Vakító napfény, tarka pillangók körülöttem, s én ezt nyugtázom egy hízelgő, boldog mosollyal. Ennyi, eljött a tél vége, a fű zöld, rajta még helyenként bársonyos hótakaró. Pipacsok, boglárka, nefelejcs és ibolya illat leng körül, előttem a szemtelenül magas mongol hegyek. A vízió véget ér, visszatérek a valóságban, s testem reszketni kezd. Nem-nem, a tél még nem ért véget, csupán én vesztettem el az eszem, és talán már nem is látom a következő tavaszt.

Hogy az ördögbe is, én, Battushig, a 17 éves számítógép-technikus hallgató a Mongólia Nemzetközi Egyetemének hallgatója, azon kapom magam, távol az izgalmas fővárostól, Ulan Bator-tól, hogy a zord mongol hegyek közt majdnem halálra fagytam?
Az utolsó emlékeimre összpontosítok. A göröngyös úton a tíz-órás busszal elérni a sztyeppére, majd innen két óra gyalogútra elérem a családi téli táborhelyet. Saját csődör, ő Altair, akit már messziről fel lehet ismerni szőrét tarkító pörkölt kávéhoz hasonló színű foltjairól és meggypirosan csillogó, sűrű, fényes fekete sörényéről. Elhagyva a ménest vágtat felém s nyerít hangosan. Érzelgős találkozás, belefújtat a nyakamba, s erős pofáját a mellemre hajtja, majd forog mint egy kiskutya, és visszatérve vállamra hajtja fejét, majd ismét fújtat egyet hangosan elégedettségét kifejezve. Megsimogatom, megölelem, halkan beszélek hozzá. Hogy hiányozhattam neki!
Altair elkísér a jurtákhoz és boldogan ágaskodik. Három húgom rohan felém, lépteiktől zeng a föld, és az első a karjaim közé veti magát boldogan. Nagyon nőttek. Édesanyám, Daguima a karjaiba zár engem és meséli, hogy apám elhagyta a lótenyésztők találkozóját Mount Altai-ban. Már útban van vissza.

Emlékszem a csalódásokra, olyan kevés időt töltöttünk együtt! Aztán látom magam, ahogyan anyám bebugyolált a hagyományos meleg öltözékekbe, lábamra felgördült a harisnya, azután a  csizma is felkerült. Odacsúsztat nekem egy zacskót, azt átdobom a vállam felett és felültem Altair-ra. Majd babonából meghintett pár csepp tejjel, hódolva őseink szellemének, hogy megvédjenek engem. Intettem neki és elindultunk vágtában, hogy talákozhassam apámmal és elújságoljam neki a jó hírt. Apám, Gantulga nagyon büszke volt a hagyományokra, és még mobiltelefont sem használt sosem. Édesanyámat szerencsére meg tudtam győzni a napelemekkel kapcsolatban, így a legtöbb munkához tudnak energiát szolgáltatni, mint a legtöbb nomád. ÉS van egy parabolaantenna is, amin keresztül tudják követni a híreket - valamint az érzelgős koreai szappanoperákat - a TV-ben. 
Oh, az apám... Kitaláltam neki egy külön nevet,  "Acélszívű". És büszkébb mint Dzsingisz Kán! Vajon hogyan fog reagálni, ha elmondom neki a hihetetlen dolgot, ami történt velem? Hála az ingyenes online számítógépes tanfolyamok által biztosított American University MIT Massachusetts projekt által kifejlesztett segítségnek a tanárok és a diákok online szövetségének és a MIT felajánlott nekem egy ösztöndíjat, amely lehetőséget nyúj, hogy csatlakozzam a diákjaik soraiba. Vajon büszkeséget fogok látni apám arcát, vagy ledermed, akár ez a fagyott ló itt előttem? 

Éjszaka van már? Már látom az első csillagok tündöklését, és hallom  a jégló nyihogását, hogy köszöntse őket. Hallom lovagolni, és most ő beszél hozzám. Megdörzsölöm a szemeim zsibbadt kezeimmel - a jég ló nem mozdult. Ezeket a hallucinációkat csak az enyhe hipotermia idézhette elő. 
"Battushig! Várj! Érted jöttünk!" - Fémes csilingelő hang hallatszott át a hegyeken uralkodó tompa csendet megtörve. A ködön át ami elhomályosítja elmém, tudom, hogy ki lehet a két fényes pont, aki egyre közeledik. Hallom biztató hangjukat. a láncok csörgése egyre hangosabb és hangosabb. Hozzák a csákányokat, karabinereket, köteleket a derekukon, közelednek hozzám. Apám hiányában a tábor vezetője a bátyám, Gambat, felhúz engem és megsimogatja arcomat, serkentve ezzel is a vérkeringésem. Utolsó erőmmel még rámutattam a jégbe fagyott lóra. A sziklafalra vetülő reflektor fénye elvakított, a bátyám pedig majdnem eldobott engem meglepetésében, de szerencsére az övszíjak tartottak.

"Altair vezetett minket, de ez felelőtlen dolog volt tőled!"

Azt hiszem sikerült még mosolyognom egyet, mielőtt teljesen elvesztettem volna eszméletem.