I. fejezet

Altair, egy idióta vagyok. Hallgatnom kellett volna rád. Te vagy, aki mindig készen áll egy féktelen vágtára, nyugtalannak tűntél, ráztad a fejed és csapkodtál a farkaddal, hogy megértsem, a talaj ma nem biztonságos a vastag hóréteg miatt. A nagyszerű nyári szárazság után a tél különösen hosszú és kemény lehet. Egy napon megváltozott a táj arca, fehérlő hóvihar csapott le ránk. A szélviharban vakító hó és homok keveredett, mely Szibéria felől érkezett. Én leszálltam, de te csak húztál. Felágaskodtál, hirtelen kikaptad a gyeplőt a kezemből, s lábaim alól kicsúszott a talaj. Most fekszem a földön egy szakadékban tehetetlenül és egyedül, körülöttem csak jég. Hogy fogok kijutni innen?

Lovam odaüget a szakadék széléhez. "Menj, hozz segítséget! Menj vissza  jurtához, és mondd el a családomnak! Te, Altair, aki megnyerte velem a versenyt a fiatal lovak versenyét a nemzetközi Naadam fesztiválon. Te, aki a legfényesebb csillag nevét viseli az Aquila konstellációban. Követni fognak téged. Gyerünk, repülj!"

Lovam feszülten és hosszan nyerít egyet, mielőtt elindulna vissza a táborba. Imádkozom Tengrihez, és az örök kék éghez, hogy a segítség hamarosan megérkezik, még mielőtt ebben a jeges sírban rekednék.

Remeg a lábam, pedig csizmámat vastag gyapjú béleli. Lábaimban az összes izom egyszerre megfeszült, mintha egybeforrtak volna. Megpróbálok felülni, de nyilalló fájdalmat érzek a mellkasomban és a jobb vállamban, ami tovább akadályoz kísérletemben. Nem tudom mozdítani a jobb karom, azt hiszem, kificamodott a vállam. Na persze, lehetett volna ez sokkal rosszabb is. Veszek egy mély lélegzetet, összeszorítom a fogaim és áthelyezem a súlyom a bal oldalamra, hogy egyensúlyban legyek. Néhány darab kisebb kő zúdul le fentről. Hallom, ahogyan a sziklafalnak pattannak, majd le a mélységbe, mielőtt a tompa csend ránehezedik a szakadékra. Nem hallok semmi mást, csak ahogyan a vér lüktet az ereimben. Körülnézek, próbálok kiutat keresni jeges börtönömből, de egy kis párkányon fekszem, úgy 15 láb mélyen a felszíntől. A sziklafalak szinte simák, néhány erezet fut rajtuk, melyekben az olvadó víz szivárog lefelé a sötétségbe. De most még víz sincs, minden megfagyott. Nem látok semmilyen természetes kapaszkodót, így meg sem próbálok inkább felmászni. Az ősszel elvesztettem a táskám, ami tartalmazott ételt, lószőrből font kötelet, gyufát, távcsövet, tálat, és egy kést... Pech. Leveszem a bal kezemről a kesztyűt és keresni kezdek valamit a zsebemben... A hosszú kabát most szakadt darabjaira. Az egyik zsebemben találok néhány darab csemegét, amit mint a farkas, bekapok azonnal. Ez a száraz sajt szolgáltat nekem egy kis erőt. A másik zsebem elszakadt, alul nyitott. Olyan tehetetlen vagyok, mint fejtetű egy kopasz emberen.
Hmm, talán tudnék használni egy éles kődarabot jégcsákány gyanánt. Lázasan keresni kezdek egy kis kődarabot a párkány szélén ülve - de semmi, csak hó és hasznavehetetlen kavicsok. Vér cseppen az orromról, közben rúgdostam tovább a havat, és... "Ott egy kígyó" - ösztönösen visszahőköltem... Szerencsére téli álmát aludta, még nem jelent veszélyt. Megnézem közelebbről is, óvatosan eltolom a lábam, s valami bronzosan fénylik, meglököm az állatot újra, felszabadítva a nagyjából 8 centi hosszú fémhengert, úgy néz ki, mint egy kis sodrófa. Leguggolok és óvatosan kezembe veszem, úgy érzem szilárd és tömör. Ellenőriztem, mennyire lenne stabil ez az ütő, és újra kezdtem reménykedni, talán ezt használhatnám jégcsákánynak!

De először is arra lenne szükségem, hogy újra tudjam használni a jobb kezem. Terveim szerint vállból elforgatom a felsőtestem és egy gyors mozdulattal, jobb kezemmel lecsapok a sziklafalra. Ismét belém nyilall a fájdalom tetőtől talpig, amitől szinte felordítok, akár egy vadállat. Könnyeim teljesen elhomályosítják látásomat. Térdeimre estem, egy pillanatra a lélegzetem is elállt. Lassan visszatérnek gondolataim, megpróbálom mozgatni jobb karom. Most a fájdalom kicsit más, enyhébb, de állandóan jelen van, de végre tudom használni a karomat. Lassan a lábaim is erőre kapnak, veszek egy mély lélegzetet és hajrá, csinálom tovább!

A rögtönzött csákányt fogom használni. Megérintem a fagyott víz csatornácskáit a falon. Akkora bemélyedést kell ejtsek a alakon, hogy azokba beférjen az ujjam. De ismét megszakítja munkálataimat az éles fájdalom a karomban. mégis sikerül felkapaszkodni egy láb magasan a szikla kiboltosulására. Muszáj megpihennem. Egy pillanatra leguggolok és kifújom magam, elkönyvelve első kis sikeremet. Aztán magam fölé nézek - ha továbbra is ilyen ütemben haladok vagy három napig is eltart, mire kijutok innen.
Összecsaptak a hullámok felettem, de harcolni fogok! Az én bátor Altair-om meg fogja találni a visszavezető utat a jurtához. De vajon meddig fog tartani, míg a megmentőim rám találnak és kiemelnek ebből a szakadékból?
Szívverésem is lassan visszaáll a normális ritmusra, míg én továbbra is ezen a parányi párkányon csücsülök. Szinte bizsergést érzek végtagjaimban, hogy fel kell kelnem. ez a semmittevés okozza, hogy zsibbad az elmém és a testem is. El fogok aludni, mielőtt bárki is észrevenné... "Gyerünk, harcolni kell tovább, mászni felfelé, és élni, még akkor is, ha csak pár lábat tudok megtenni!" De először valamit innom is kell, letörök néhány jégcsapot, és hagyom elolvadni őket a számban.
Végigpásztáztam a falon, s kiválasztottam hová tegyem a következő fokot. Hmm, úgy tűnik mintha lenne valami fényes feljebb, egyfajta jégtükör, sokkal nagyobb mint a többi. Lehet ez alkalmas hely a megpihenésre, lehet valamiféle mesterséges párkány ez. Most ez a cél. Makacs vagyok, mint egy ló, aki kaparja a havat patáival, hátha felfedez alatta egy-egy fűcsomót. Folytatom a mászást.
Éppen ideje volt, hogy elértem ezt a jégtükröt, úgy érzem, az izmaim mindjárt feladják a szolgálatot. Függeszkedem a levegőben és kalapálok őrült módjára, mindenfelé áttetsző jégkristályok repkednek. Hasad a jég, ropog. Szemhéjaim muszáj csukva tartanom, nehogy felsértsék szemem a repkedő kristályok. Hirtelen más hangja lesz a csapásnak, rezonál az egész fal, mintha egy dobot ütnék, nem is a jégfalat. De lehet csak a fáradtság okozza ezt a csengés a fülemben. Kinyitom a szemem és újra elkezdem verni, a zaj valós. Kíváncsivá tett. Két fokkal voltam újra magasabban, de amit láttam magam előtt, majdnem hátraestem: egy fémgyűrű, rajta bőrszíjjal. Újra rászegezem tekintetem, egy hátborzongató arc bámul rám tejfehér szemüregeivel.

Ez egy jégbe fagyott ló!