A bemutató előnézeti képe:

A bemutató kódja, amit ki kell másolnod, majd beillesztened profiloldaladra HTML módban:

A bemutató előnézeti képe:

A bemutató kódja, amit ki kell másolnod, majd beillesztened profiloldaladra HTML módban:

A bemutató előnézeti képe:

A bemutató kódja, amit ki kell másolnod, majd beillesztened profiloldaladra HTML módban:

VI. fejezet

A telefonom rezegni kezdett a nadrágzsebemben, míg a folyónál tevékenykedtem, gyorsan letettem a vödör vizet a kezemből. De mit keresek én az éjszaka közepén kint a folyónál, takaróba bugyolálva egyedül a fájdalmammal? 
Még mindig nem tudok aludni, így kijöttem vízért, hogy hozzájárulhassak a család reggeli teájához és jól indulhasson a nap. Aztán elindulok Ulan Bator-ba. Úgy vélem, én inkább oda tartozom, mintsem a pusztára, de az erős érzelmi kötődés és hagyománytisztelet miatt szükségem van erre a helyre is. 

Reméltem, hogy reggel tudok beszélni apámmal, de ő addigra már elhagyta a jurtát, hogy ellenőrizhesse a vemhes kancákat, hisz közeleg az ellés. Nem tudom mit tehetnék, hogy megnyerjem legalább a beleegyezését, ha büszkeséggel már nem is fog rám gondolni. Amióta elkezdtem egyetemre járni, érzem hogy értéktelenebb lettem a szemében, amiért nem követem az ő nyomdokait, mint a bátyám. Ennyi elég is volt a búskomor gondolatokból, inkább válaszolok a hívásra. A bátyám az, Gambat, már aggódik, hogy hol vagyok. Mikor fog már leállni a folyamatos aggódásával? - "Jövök." - mondtam neki röviden. 
De a vonal másik végéből nem Gambat hangja csengett vissza, hanem egy ismeretlen, magabiztos, de rekedt hanggal, amerikai akcentussal. - "Mr. Battushig, itt John Fitzgerald Hannibal, a Hannibal vállalattól, követtem az eddigi egyetemi tanulmányait, és szeretnék gratulálni, elfogadják az MIT... "
Majdnem kiesett a kezemből a telefon, az amerikai cég, a Hannibal Coproration, amely seígt lehetővé tenni a tudományos áttöréseket és támogatja az Ulan Bator-i Tudományos Akadémiát és az egyetemet is. Szinte minden informatika berendezés a tudományos fejlődésünkhöz az ő nagylelkű adományaikból jöhetett létre, ők segítenek a hátrányos helyzetű diákoknak és országoknak. Csak a legjobb tanulóknak van esélyük bekerülni a Hannibal vállalathoz. Már Temudjin professzor mesélt róla, hogy pár diák bekerült az egyetemről, Khubilait szokta említeni, aki most az informatikai hálózatok biztonságáért felelős főnöke a Hannibalnál. El sem tudom képzelni, hogy pont engem választottak! Annyira megdöbbentem, hogy csak dadogni tudtam, mint valami idióta...

"Mr. Battushig, térjünk a tárgyra. "
Úristen, egyre hevesebben ver a szívem. Már látom is magamat diadalittasan, de az örömömbe keveredik valamiféle megfoghatatlan rettegés is. Sohasem leszek képes felnőni igazán a Hannibal Corporation elvárásaihoz. 
"Amikor leesett a szakadékba az Altai-hegységben, talált egy fém hengert, igaz?"
Ah. Visszatértem a földre álmodozásaimból, nem mondom, nagyot koppantam. Nem is bennem lát potenciált, hogy a jövő tudósa lehessek, csak az a fém henger érdekli, amit csákányként használtam. Meg is feledkeztem arról a titokzatos hengerről, amikor a deel ujja lángra kapott, majd apám is visszatért. 
"Igen uram, így igaz." - sikerült kipréselnem a szavakat. - "Én vissza akartam adni az ideiglenes laboratórium személyzetének."
" Kitűnő, de leveszem a válladról ezt a terhet. Kevesebb mint egy óra múlva egy helikopter landol majd a táborban, adja oda a pilótának a tárgyat. Jobbulást kívánok!" - És a vonal megszakadt. Még csak meg sem kérdezte, hol van a  tábor. De a telefonhívásból bizonyosan megtudta a GPS koordinátákat és minden szükséges információt. Vagy talán egy titkos Drone-ról figyel engem fentről. Mindez egy hülye fémcső miatt. Olyan hülyén érzem magam, hogy azt gondoltam, talán engem választottak ki a jövő csillagai közé...

A csillagok, hát persze! Miért nem gondoltam rá korábban? Letettem a vödröket és szélsebesen visszafutottam a jurtához, ledobtam a pokrócot az ágyamra és kinyitottam a komódot, próbáltam minimális zajt csapni. Valahová ide tehette anyám. Igen, megvan! Már viszem is ki a jurtából és a sziklás dombtetőre futok vele, így én is megnézhetem a rejtélyes tárgyat a csillagok fényénél. Mielőtt átadnám a pilótának, szeretnék pár emlékképet róla. A kezemmel még mindig meglehetősen ügyetlenül bánok, de sikerült néhány képet készíteni róla a telefonommal minden szögből, mielőtt lassan magam elé görgettem volna. Egy nagyon sajátságos csillag látható - egy ötágú csillag a henger kellős közepén. Tökéletes szimmetria, végigfut a fél henger körül. Mintha mágneses lenne ez a két ősi szimbólum, a hengert óvatosan a hüvelyk- és mutatóujjam közé veszem, és megtapogatom ujjaimmal a vésett barázdákat. Vízszintbe helyezem a hengert, az egyensúlya tökéletes. És, mivel még legbelül én is gyerek vagyok, hullámoztatom a kezem fel és le, olyan mintha egy rugalmas varázspálca volna - csak optikai csalódás. Majdnem elfelejtettem, hogy miért ülök egy kupac hó tetején, amikor hirtelen meleg levegőt éreztem a tarkómon, ami visszarángatott engem ebből az elmélyült állapotból. Meglepetésemben ugrottam egyet és szorosabban fogtam a hengert, hogy el ne ejtsem. Persze, a meleg levegő nem származott mástól, mint az én Altairomtól! Én boldogan felé fordulok, de abban a pillanatban a kezem remegni kezd és elvonja a figyelmem. De Altair csak finoman nekem nyomja fejét, ez az ő sajátos ölelése, de lassan eltolom magamtól egyik kezemmel és a furcsa jelenségre koncentrálok továbbra is, csak úgy megtörtént.

A fedélt most egyszerűen leemeltem. A kezem remegett és az húzta le a kupakot, na nézzük, mi van belül. Kiegészítésként kicsiny fogaskerekek, vékony fémrudak és tolózár nehezítette a nyitás mechanizmusát. Belül pedig egy második hengeres tárgyra bukkantam.

V. fejezet

Édesanyám megköszönte a szomszédoknak, akik átjöttek segíteni eloltani a járványként terjedő tüzet, kikísérte őket a jurta ajtaján, majd mérgesen közeledett felém. Közben azt motyogtam magam elé: "Sajnálom anya, ígérem keményen fogok dolgozni, hogy tudjunk vásárolni szövetet az új deel-hez... Áúú!" - megfogta a füleimet és magával ragadott, leültetett, a feladatom pedig zöldségpucolás volt a nagymamámmal, pont mint kiskoromban. Élelmet kell vinni a család gyengélkedő tagjainak. Messze a legtöbb hősi küldetést azzal tudnám elérni rövid távon, ahogyan anyám mondta kifogást nem tűrő hangon: itt nem lehet vita. Míg ő elmegy rendet tenni a jurtában, addig megpróbálom a káposztát megtisztítani ehetetlen takaróleveleitől... Jól van akkor, légy Indiana Jones!

A távolban észreveszem Gambatot, a bátyámat a lován, a vele utazó idősebb gyengélkedő gyermek összeterelte a birkákat és bevezette őket a karámba éjszakára. Ő ezeknek a lovaknak és a csordának szentelte életét. Még ha olykor irigyli is a városi életemet, a "zavaró" bárokkal és klubokkal, neki soha nem volt kérdés, hogy melyik életformát válassza, követni fogja apám nyomdokait.
Ami engem illet, én nem járok efféle helyekre és bár a lovaglás, valamint a pusztai lágy szellő a legszebb dolgok a világon, nem tudom elképzelni magam ebben a nomád világban tenyésztőként. És be kell vallanom, igazán megkönnyebbülten fogadtam, hogy mindezt a bátyám fogja örökölni. Mi ez...? A kutyák dél-nyugat felé ugattak, hogy felhívják a figyelmünket valamire. Milyen fenyegető veszély közeledhet?
Már én is hallom az egyre közeledő hangokat, lovasok kavalkádja közeledik táborunk felé. Nagyanyám feláll, s kever valamit a jurtában. Készül a vendégek hagyományőrző fogadására, az Airag ünnepségre, és egy tál erjesztett tejjel kínálja a látogatókat. Mert ezek nem akármilyen lovasok!
Mindenki türelmetlen, anyám fut és megköt pár lovat, a kötél két pont között feszül ki. Kioldja a csomót, ami tartja Tarjenjau kötőfékét, és felnyergeli az öreg vörös kancát, majd megragadja sűrű sörényét és felkapaszkodik a nyeregbe. Nagyon boldognak látszik, Tarjenjau, a "kövér lány" mintha versenypályán érezné magát és vágtában fut elébe a többi lovasnak. Apám és a férfiak visszatértek!
A lovak egymás mellett húznak el, amikor apám felöleli anyámat, majd felemeli, mintha csak tollpihe lenne, és a nyeregbe rakja maga elé. Innen is hallani nevetésüket. Vajon egy nap majd én is ugyanígy felkarolhatom magam elé a szeretett nőt Altair hátán?

Mielőtt visszatérnek a családi jurtába, az érkezők először lovaikat látják el. Lenyergelik őket, megvizsgálják patáikat, lekefélik őket, leveszik a kantárt és hagyják őket inni a folyóból. Csak ezen teendők elvégzése után megy mindenki a maga családjához, jurtájába. A három kishúgom már édesapámmal együtt nevet. De ha egyszer ő hozza vissza a lányokat, arca elsötétül, komorrá válik. Most rám bámul, szeme kiismerhetetlen és keménységet sugároz. Nyelek egy nagyot. Nem tudok szólni semmit, inkább megvárom míg ő beszél hozzám először. De ő egy szót sem szól. Hátat fordít nekünk és belép a jurtába, érzem azt a bizonyos gombócot a torkomban és a szemem is kezd elhomályosulni. Gambat barátságosan vállba vereget, mielőtt ellenőrizné a juhok karámjait. 

Kissé elszégyellve érzelgősségem meredek a távolba, keresem a lenyugvó Napot. A férfiak nem sírnak. 
Nem tudok aludni, hallom apám sóhaját, ahogyan ezt suttogja anyámnak: "Valaha felelősségteljes ember lesz belőle?" 

A bemutató előnézeti képe:

A bemutató kódja, amit ki kell másolnod, majd beillesztened profiloldaladra HTML módban:

IV. fejezet

Az elmém harcol, én mégis az ágyban fekszem tehetetlenül és annyira haszontalannak érzem magam. Az egyetemi osztály elhomályosul, a zajok lassan elmosódnak és egyszerűen képtelen vagyok figyelni. Túl nagy a kísértés. A világhálón sikerült összegyűjteni néhány információt a jégbe fagyott lóról. A médiában többnyire csak feltételezések vannak, a tudomány rejtve marad. Mi lenne ha visszamennék a szakadékhoz, és megfigyelné ma  természettudósokat és paleoantropológusokat? 

Ne nevess. Nem úgy értem, hogy személyesen mennék, ez lehetetlen a jelenlegi állapotomat tekintve. De mivel hihetetlenül fejlett felszerelése van a Tudományos akadémiának, köszönhetően a nemzetközi szponzoroknak, biztosan kell lennie ott egy state-of-the art kamerarendszernek, amely akár messziről is lehetővé teszi a ló tanulmányozását. Bárcsak be tudnék lépni a rendszerbe, természetesen rejtve, és online tanulmányozhatnám én is! Tudom-tudom. Oyunbileg, egyetemi barátom kicsit idősebb, min én és segítségemre lehet, ő az optikai hálózatokra specializálódott informatikus. Egyike azoknak a nagy elméknek, akik nem hagyják el Mongóliát jóval nagyobb fizetés reményében. Biztos vagyok benne hogy segít majd nekem és sikerülni fog rácsatlakozni a labor hálózatára. Máris felveszem vele a kapcsolatot.
Oyunbileg zilált arca jelenik meg a képernyőn, grimaszol rám a képernyőn keresztül. Nevet mint egy hiéna kinézetem láttán, és viccesen megkérdezi hogyan sikerült felvenni az orrom. Nos, igen, mint számítógépes szakember, nagyon intelligens és művelt, de a humora hagy némi kívánnivalót maga után. Ennek ellenére azt ígérte, hogy úgy rendszerezi a dolgokat számomra, hogy hozzáférhessek a kamerahálózathoz a laptopomon keresztül. Egy kis időbe fog telni, azt még nem tudja pontosan, mennyibe. Hálásan megköszönöm neki, és újra az egyetemi tanteremre próbálok fókuszálni. De a szemhéjaim egyre nehezebbek, minden igyekezetem ellenére a függöny leesik, és én elkezdek sodródni az álmok világába.

Marilyn Manson kiált átkokat a fülembe, pihenésem nem tartott sokáig. Szívem hevesen lüktet, megpróbálom irányítani magam és felkészülök visszavágni annak a pszichopatának, aki ilyen brutális módon ébresztett fel. Hát persze, Oyunbileg! Hiéna-szerű nevetése elnyomja a zenét, mielőtt gyorsan kikapcsolnám. Egy másik rohadt tréfa Oyunbilegtől, de megbocsátok neki, amint megjelenik az ablak a képernyőn, ami értesít, hogy a kis zseninek sikerült csatlakoztatni a laptopom a kamerahálózathoz és betekintést nyerhetek az ideiglenes laboratóriumba, az Altai-hegységben! A szakadék jeges széle úgy néz ki, mint egy bűntény helyszíne, fekete-sárga csíkos szalaggal val elbarikádozva a nem kívánatos betolakodók elől. A barlangászok kivájták a jég belsejét és összegyűjtötték a mintákat bizonyítékként, ha esetleg fény derülne még valamire, jelentős szerepük lehet. A többiek hordozható radiológiai eszközökkel fotózzák a lovat minden lehetséges szemszögből.
Az ideiglenes laborban, egy maszkos férfi sebészeti elemzéseket végzett. Nem tudok gondolkodni és magamon segíteni, amíg folyamatosan a szemem előtt van Jargal. Ott van, csipesszel szedeget valami gyémánt-mintázatú ruhadarabot, üveglapra helyezte, majd levágott egy darabot szikével ebből a különös anyagból. Ezután beledobta a mintát egy kémcsőbe, amiben félig víztiszta folyadék volt és behelyezte egy kerek gépbe. Ahogy lezárta a gép fedelét, az hirtelen rám villant: ez a szövetdarab nem valami bohócjelmez, hanem a kígyóbőr, ami kapcsolatba kerülhetett az én rögtönzött csákányommal. Ha jól emlékszem, még akkor is a kezemben tartottam, amikor a bátyám megérkezett. Ha megtalálom, el tudnám vinni a tudósoknak személyesen.

Erőlködnöm kell, hogy ne grimaszoljak a fájdalomtól, de leteszem a laptopot és felkelek az ágyból. Ó, csak egy alsó van rajtam... Körülnézek a jurtában, hátha megtalálom a hengert. Első pillantásra nem találtam, sem a komódon, sem édesanyám nagy szekrényén. Talán a testvérem komódjában? Lassan sétálok a komód felé, kinyitom, de nem találom a ruhák és régi magazinok között. Lehet az egyik húgom "vette kölcsön" az új játékom? Nem, nem látom a képes könyvek, babaruhák és lányos cuccok között. Nem lehetek ilyen hülye! A saját szekrényemben még nem is néztem!  Lihegve megfordulok, mint egy öreg ló, akit megnyomorított a reuma és kinyitom a szekrény ajtaját. Felül jobb oldalon van egy deel (hagyományos mongol ruházat), most látom, hogy kimosták és összevarrták. Nagyanyám fenomenális! Az alkalmat megragadva felveszem, bár a sok kötszer alatta eléggé eltorzítja. És elég hideg is van itt a jurtában. Ahogyan pakolom a ruháimat, valami egyszer csak csilingelve leesik. Sikerült elkapnom az uszonyszerű kötésemmel, óvatosan megvizsgáltam. Annak ellenére, hogy kalapácsként használtam a jég feltöréséhez, nem volt túl kopott. Felszínén furcsa vésett szimbólumok láthatóak, és úgy tűnik a vége le van zárva egy fém kupakkal. Vajon mi lehet a belsejében? 

Képzeletembe visszatérve: lehet hogy a titokzatos henger egy térképet rejtett, ami megmutatja az eldugott kincseket? Vagy nyers gyémántokat? Esetleg egy ősi ereklyét, ami hatalmat, hírnevet és szerencsét ad megtalálójának? Igyekszem lecsavarni a kupakját. De olyan ügyetlen vagyok! Gondolkodom, hogyan is távolíthatnám el a kupakot. Nem a körmeimmel, ez már biztos. Fejszével vagy fűrésszel lenne sem célszerű. Jobb híján keresek egy fogót, amivel száraz trágyát tarthatok a sütőbe. Tartom a fogót a kezemben, a henger pedig a térdeim közt. Ha felhevítem, talán le tudom csavarni valahogy, de a fogó csúszik, én pedig nem vagyok elég erős, hogy megtartsam. Próbálkozom újra és újra, mígnem sikoly hallatszik.

"Tűz!" 

Mielőtt még észrevehettem volna mi történik, egy vödör hideg vizet borítottak az ölembe. Annyira koncentráltam a feladatra, hogy észre sem vettem, mennyire közel van a sütőhöz a deel széle, ami lángra kapott. 

III. fejezet

"Végre felkeltél?"
Hallottam ahalk, édesen hívogató hangot. Úgy érzem valaki simogatja a karomat, a szívem is hevesebben ver. Ő Salonqa, a kedvesem, a lány akit régóta szeretek és akinek ezidáig nem mertem beismerni iránta táplált érzelmeim. Azt hiszem, továbbra is úgy teszek, mintha aludnék. Ujjacskák szaladnak végig a hasamon, kissé csikis, kénytelen vagyok kinyitni a szemem, majd elkezdünk nevetni. De kiáltásom töri meg a nevetést - "Áúú"
Ó sajnálom, mondta Salonqa bocsánatkérően. - "Elfelejtettem, hogy eltört."

Az emlékképek elmosódtak az esésemről és megmentésemről már. Kórházban lennék? Nem, az kizárt. A falak körülöttem fából vannak, olyan rácsozással, mint a jurtánké, felakasztva színes és változatos minták és mintha a levegőben Horhog illata terjedne, zöldségekkel és bárányhússal. A gyomrom máris türelmetlenül korog.

"Ó, ez nem is olyan szörnyű, lehetett volna rosszabb is." - mondtam kezem felemélse közben, amit már bekötözve találtam
Hmm. ezek szerint nem komoly és az orvosnak sem kell ideutaznia. Megúsztam néhány repedt bordával. De a fagyás... sajnos nem tudom használni az ujjaim többé gépelésre... és a lábujjaimat sem.
Salonqa kihúz egy tükröt a hátizsákjából, amiben megnézhetem zúzódásaim. Felmérem testemen a károkat. Nos, a testemen körös-körül kötések, kezeim és lábaim bepólyázva, és az arcom... fekete, lila és sárga színekben játszik a zúzódásoktól. Megállapíthatom, nem festek túl jól. Na de beszéljünk másról. "Hogy van a testvérem és Altair?"
"Jól vannak, és már alig várják, hogy lássanak! De még ágynyugalomra vagy ítélve, lazíts egy kicsit, hoztam neked egy ajándékot!" Salonqa valamit óvatosan a hasamra helyez. Hisz ez a laptopom, amit az egyetemen hagytam! Tudta, hogy ettől jobb ajándék nincs is számomra! De hogyan fogok tudni írni rajta?
"Az osztálytársaid végeztek rajta egy kis javítást." - újságolja vidáman - "Hangutasítások. Emlékszik ön valamire? Gyerünk, adja meg!" Már próbáltam ezt a programot, alkalmaznak néhány beszédfelismerő szoftvert, tutorialt is létrehoztak hozzá a nomád mongol gyerekeknek, akik akár a pusztákon és a magas hegyek közt is meg tudnak tanulni írni és olvasni ennek segítségével.
A kormányzónk hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy egész Mongóliában elérhető legyen az internet, így akár az összes nomád tud csatakoznia  világhálóra, vagy bejelentkezni és onnan dolgozni és programozni. Ennek nagyon hálás vagyok, nem gond a távolság, így szabadon lehet elérni akár otthonról is a MIT által nyújtott tanfolyamokat. Én is szeretnék segíteni az országban élő gyerekenek ezen modell használatával.

Ez egy kicsit... nagyon - sok nekem. Úgy értem köszönöm Salonqának, aki Dukhan lánya, egy zord északi részen rénszarvarvas-pásztor, és a lánya most saját erejéből vált egyetemistává. Az ő szenvedélye a tanítás, és ez annyira fertőző, teljesen rám ragadt.
"Gyere, még nem is láttad az igazi meglepetést! Na gyerünk már!" Elpirultam zúzódásaim alatt és engedelmesen bekapcsolatam a laptopot. A laptop képernyője azonnal felvillan, felfedve az élő panorámaképet az egyetemi tanteremről Ulan Batorban. Az osztálytársaim izgatottan próbálnak felvidítani, mígnem közéjük lép a tanárom, Temudjin professzor és elcsitítja őket. - " Örülünk, hogy jól vagy!" - mondja bólogatva - "ez" - mutat a kamerára a falon - "azt jelenti, hogy nem fog hiányozni egy óráról sem, üdv újra a tanteremben!" Mondandóját befejezve eltűnik a képernyőről.
Ó, ez a csodálatos mongol diszkréció! Csak azt tudom mondani, hogy boldoggá tett ezzel a kedves, öreg tanár. Az asszisztense lehetővé tette számomra tanulmányaim folytatását bármilyen költség nélkül, hogy ne a szüleimnek kelljen mindent állni. Mindennel neki tartozom! Salonqa azt mondja, ő nem olyan mint a legtöbb, ő támogatja tanítványait a tanulmányaik befejezése után is. Így neki rendkívül nagy családja van, akik mind hűségesek hozzá és hálásak neki.

Á, egy "Info" ikona  képernyő felső részén. Egy szűrő van beprogramozva, csak megadom a keresési kifejezéseket és máris lapozgathatok a friss hírek között. Kinyitom hangparanccsal, és ez áll az egyik cikkben:
Egy hihetetlen feldezés elbűvelte az egész világot, mind a paleoantropológusokat és egyéb természettudomány-kutatókat. Miután egy tinédzser beleesett egy szakadékba Mongóliában, az Altai-hegységben, egy fagyott ló testét fedezte fel a jégtakaró alatt, amit mára azonosítottak, és az a fajta valószínűleg már rég kihalt. A testet jól tartósította  hideg környezet. Az Ulan Batori Tudományos Akadémia tudósai egy ideiglenes laboratóriumot is felépítettek a vidéken, munkájukat barlangászok is segítik.  A tudósok első becslései szerint a ló 2000-2500 évvel ezelőtt élhetett. A kutátsok folytatódnak a hegyekben, hátha rábukkanak még valami ősi leletre.

"Hé, ez Jargal" - kiált fel Salonqa hirtelen, rámutatva egy jóképű fiatalemberre a tudósok közt. Minden alkalommal egyre jobban néz ki!
A Jargal név hallatán fogaimat önkéntelenül is összeszorítottam, ő Salonqa volt barátja. Gyűlölöm őt, hogy ilyen Don Juan. Persze, ő neki lett végül kirakva a szűre a folyamatos hűtlenkedés miatt, de mégis sokat szenvedett. És attól félek, hogy talán még érez valamit iránta Salonqa... dühömben bezárnám ezeket a képeket, de annyira ügyetlen vagyok ezekkel a kötszerekkel a kezemen, hogy csak a laptopot sikerül lelöknöm.
"Nyugi!" - nevet Salonqa, és visszateszi a hasamra a laptopot. "inkább használd a hangod, ne a vaskos ujjaid! Nos, én megyek vissza az osztályba, hamarosan látjuk egymást!" - végül az arcomra lehel egy csókot, olyan gyengéden, akár egy pillangó. A szívem szárnyal, mint egy sas, szárnyaival majd' kitör mellkasom nyújtotta ketrecéből. Ha újra látom, biztosan bevallom neki, hogy mennyire szeretem.

Csendes kuncgás hallatszik az ágyam mögül, majd kiugrok az ágyból a meglepettségtől. A nagyanyám az egy csésze teával és sós tejjel a kezében. Itt ült mögöttem a jurtában egész idő alatt! Mosolyog, arcán a sok év alatt jó pár ránc keletkezett, de ezek csak a sok meghitt emléket képviseltetik. Nagyon lassan megitatja velem, pont mint amikor kisgyerek voltam. Ismét hálás vagyok a legendás mongol diszkréciónak, ami megment a kínos kérdésektől! De látom a szemében... 

II. fejezet

Hogy mennyi ideig néztem farkasszemet mozdulatlanul a jégbe fagyott lóval? Milyen sörnyű esés lehetett, ő kevésbé volt szerencsés. Szomorú dolog. Most legalább...
A fölém magasodó fal tömör szikla, szinte lehetetlen megmászni. Összefüggéstelen gondolatok villódznak a fejemben. Vakító napfény, tarka pillangók körülöttem, s én ezt nyugtázom egy hízelgő, boldog mosollyal. Ennyi, eljött a tél vége, a fű zöld, rajta még helyenként bársonyos hótakaró. Pipacsok, boglárka, nefelejcs és ibolya illat leng körül, előttem a szemtelenül magas mongol hegyek. A vízió véget ér, visszatérek a valóságban, s testem reszketni kezd. Nem-nem, a tél még nem ért véget, csupán én vesztettem el az eszem, és talán már nem is látom a következő tavaszt.

Hogy az ördögbe is, én, Battushig, a 17 éves számítógép-technikus hallgató a Mongólia Nemzetközi Egyetemének hallgatója, azon kapom magam, távol az izgalmas fővárostól, Ulan Bator-tól, hogy a zord mongol hegyek közt majdnem halálra fagytam?
Az utolsó emlékeimre összpontosítok. A göröngyös úton a tíz-órás busszal elérni a sztyeppére, majd innen két óra gyalogútra elérem a családi téli táborhelyet. Saját csődör, ő Altair, akit már messziről fel lehet ismerni szőrét tarkító pörkölt kávéhoz hasonló színű foltjairól és meggypirosan csillogó, sűrű, fényes fekete sörényéről. Elhagyva a ménest vágtat felém s nyerít hangosan. Érzelgős találkozás, belefújtat a nyakamba, s erős pofáját a mellemre hajtja, majd forog mint egy kiskutya, és visszatérve vállamra hajtja fejét, majd ismét fújtat egyet hangosan elégedettségét kifejezve. Megsimogatom, megölelem, halkan beszélek hozzá. Hogy hiányozhattam neki!
Altair elkísér a jurtákhoz és boldogan ágaskodik. Három húgom rohan felém, lépteiktől zeng a föld, és az első a karjaim közé veti magát boldogan. Nagyon nőttek. Édesanyám, Daguima a karjaiba zár engem és meséli, hogy apám elhagyta a lótenyésztők találkozóját Mount Altai-ban. Már útban van vissza.

Emlékszem a csalódásokra, olyan kevés időt töltöttünk együtt! Aztán látom magam, ahogyan anyám bebugyolált a hagyományos meleg öltözékekbe, lábamra felgördült a harisnya, azután a  csizma is felkerült. Odacsúsztat nekem egy zacskót, azt átdobom a vállam felett és felültem Altair-ra. Majd babonából meghintett pár csepp tejjel, hódolva őseink szellemének, hogy megvédjenek engem. Intettem neki és elindultunk vágtában, hogy talákozhassam apámmal és elújságoljam neki a jó hírt. Apám, Gantulga nagyon büszke volt a hagyományokra, és még mobiltelefont sem használt sosem. Édesanyámat szerencsére meg tudtam győzni a napelemekkel kapcsolatban, így a legtöbb munkához tudnak energiát szolgáltatni, mint a legtöbb nomád. ÉS van egy parabolaantenna is, amin keresztül tudják követni a híreket - valamint az érzelgős koreai szappanoperákat - a TV-ben. 
Oh, az apám... Kitaláltam neki egy külön nevet,  "Acélszívű". És büszkébb mint Dzsingisz Kán! Vajon hogyan fog reagálni, ha elmondom neki a hihetetlen dolgot, ami történt velem? Hála az ingyenes online számítógépes tanfolyamok által biztosított American University MIT Massachusetts projekt által kifejlesztett segítségnek a tanárok és a diákok online szövetségének és a MIT felajánlott nekem egy ösztöndíjat, amely lehetőséget nyúj, hogy csatlakozzam a diákjaik soraiba. Vajon büszkeséget fogok látni apám arcát, vagy ledermed, akár ez a fagyott ló itt előttem? 

Éjszaka van már? Már látom az első csillagok tündöklését, és hallom  a jégló nyihogását, hogy köszöntse őket. Hallom lovagolni, és most ő beszél hozzám. Megdörzsölöm a szemeim zsibbadt kezeimmel - a jég ló nem mozdult. Ezeket a hallucinációkat csak az enyhe hipotermia idézhette elő. 
"Battushig! Várj! Érted jöttünk!" - Fémes csilingelő hang hallatszott át a hegyeken uralkodó tompa csendet megtörve. A ködön át ami elhomályosítja elmém, tudom, hogy ki lehet a két fényes pont, aki egyre közeledik. Hallom biztató hangjukat. a láncok csörgése egyre hangosabb és hangosabb. Hozzák a csákányokat, karabinereket, köteleket a derekukon, közelednek hozzám. Apám hiányában a tábor vezetője a bátyám, Gambat, felhúz engem és megsimogatja arcomat, serkentve ezzel is a vérkeringésem. Utolsó erőmmel még rámutattam a jégbe fagyott lóra. A sziklafalra vetülő reflektor fénye elvakított, a bátyám pedig majdnem eldobott engem meglepetésében, de szerencsére az övszíjak tartottak.

"Altair vezetett minket, de ez felelőtlen dolog volt tőled!"

Azt hiszem sikerült még mosolyognom egyet, mielőtt teljesen elvesztettem volna eszméletem.

Hello, hoztam egy újabb bannert, amit nyugodtan kitehettek Ti is az oldalatokra, hogy könnyebben rátaláljanak más játékosok is a magyar nyelvű történetre. :)